Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Schőn Mária: A sajbóvasárnaphoz kötődő népszokások a sváb Hajóson
a földre. Ha fánkot dobtak el, akkor az árult el sok mindent, hogy az illető, aki felé hajították, igyekezett-e elkapni a fánkot. Ha a legény vagy leány elkapta a fánkot és megette, vagy csak beleharapott és visszadobta, az igenlő választ mondott a fánk küldőjének. A fánk célba jutása és örömteli fogadtatása jósolhatott közeli vagy távolabbi menyegzőről is. Ha mindkét fiatal, akik talán már valóban szerelmespárok voltak, egyszerre kapta el a feldobott fánkot, ez azt jelentette, hogy még az adott évben egybekelnek. Ha csak az egyik kapta el, az a következő évre jósolta a házasságot. De bizony sok a földre esett annak jeléül, hogy egyikük sem volt igazán érdekelt egy esetleg kialakuló párkapcsolatban. Másnap reggel néha tele volt fánkkal a rét. És megannyi leány sóhajthatta a következő panaszdalt: O, du liaba Faschengszait, jetzt kammscht du scha wiedr? S vaarig Jahr bin i ibrig blieba and jetz gschiecht ’s mr wiedr. Boldogtalan farsang te, hát itt vagy már megint? Pártában maradtam tavaly is, végül még így járok idén is. Hajóson is mondogatták azt a hagyományos megállapítást, hogy a hosszú farsangon csak a szép lányok kelnek el, mert a legényeknek van bőven idejük a válogatásra. Rövid farsangban viszont a kevésbé csinosak is párra találhatnak. Végül hallgassuk meg egy nagymama történetét, aki valamikor a XIX. században az egyik sajbóvasárnapon eldobott három fánkot. Unokája megjegyezte házasságából a sajbóvasárnapi jóslatnak meg a sors cselvetésének szomorú-boldog eseménysorát: Úgy gondolta a nagymamám, majdcsak odarepül a fánk a Szeitzhez. Gondolta, majdcsak megkapja férjnek a Szeitzet. De mindig csak a Czipflhez repült. Pedig eldobott háromfánkot. Dehát mindig olyan volt a széljárás, hogy a fánkot a Czipfl Józseffelé vitte. Három fánk közül egy se ment a Szeitz irányába. A nagyanyám mindig azt mondta, hogy úgy szerette volna a Szeitzet, dobálta is mindig feléje a fánkot, de az sose repült őhozzá. Odarepült viszont a Czipflhez, akkor az lett a férje. Mikor a férje aztán később meghalt, akkor a Szeitz lett a férje. Mondta is mindig a nagyanyám: A végén mégiscsak megkaptam a Szeitzet! (Mendier Ferencné Geiger Mária 1919.) A sajbóvasárnapi tűzugrás A sajbóvasárnapi tűzugrásról tudtak a legkevesebben információval szolgálni. Okát csak találgatni lehet: vagy nem volt olyan általánosan elterjedt, vagy esetleg a korongdobálásnál is régebben került ki a gyakorlatból. A tűzugrásra (Fuirjucka) vagy sajbóugrásra (Schaiblajucka) a sajbózás után került sor, amikor már lohadt a tűz ereje. A sajbóugrók (Schaiblajuckr) - a lányok ugyanúgy, mint a legények - háromszor ugrottak át a tűz fölött: oda és vissza, majd keresztben. Az ifjú házasok többnyire párjukkal ugrották át, kétszer: oda és vissza. Ahol a fiúk bort vittek magukkal, és még muzsikus is megjelent a gombos harmonikájával, ott az egyre emelkedettebb hangulatban tánccal zárult a nap kint a réten. Amikor a tűz kialudt, a társaság lassacskán szétszéledt, vagy pedig a fonósházban folytatták a táncot, éjfélig vagy reggelig. A farsang ekkor fejeződött be végérvényesen, és most már valóban kezdetét vette a fekete ruhás és zene és tánc nélküli nagyböjti időszak. 71
