Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Csorba Béla: Német-magyar sorsközösség a járeki haláltáborban (1944-1946)
Újvidék. Azonban nem csak ezekekről a területekről kényszerítették a párialétre kárhoztatott embercsoportokat ebbe a „lóger”-ba, de az ország - mindenekelőtt Bácska, Bánság, Baranya és Szlavónia - más településeiről is. A halotti anyakönyvek első ránézésre is árulkodóak: származásuk szerint összesen 125 településről - még Belgrádból, sőt, a távoli Mariborból is - érkeztek kényszerlakhelyükre, végül pedig az azóta eltüntetett járeki tömegsírok valamelyikébe bűnössé nyilvánított emberek, sőt, a halottak között találunk a lengyelországi Labantból és az oroszországi Harkovból a háború vihara által idesodort áldozatokat is. A tábort önálló parancsnokság (Komanda logora Bački Jarak) működtette, amely az újvidéki körzeti parancsnokságnak (Komanda novosadskog područja) volt alárendelve. A tábor katonai felügyelete a katonai közigazgatás felszámolása után sem szűnt meg, a tábor ellátásának és egészségügyi felügyeletének kérdései viszont immár a különféle szintű államhatalmi szervek, ún. népfelszabadító bizottságok, illetve a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság (Glavni narodnooslobodilački odbor Vojvodine) szakhatósági osztályainak (részlegeinek) hatáskörébe kerültek át. A tiszaistvánfalvi (vagyis helybeli) németek többsége - engedelmeskedve a Wermacht felszólításának, amit Románia katonai átállását követően adtak ki, s terjesztettek a Délvidéken - már októberben szekerekre rakta legfontosabb ingóságát, s nehéz, kalandos utakon visszaindult ősei XVIII. században elhagyott hazájába, maga mögött hagyva gondozott, gyönyörű házakkal ékes szülőfaluját, közepén az ágostai evangélikus templommal, előtte a nagy hitújító, Luther Márton szobrával. Azonban a felszólítások ellenére nem kelt mindenki útra. Elsősorban a legöregebbek maradtak itthon. Azt nem tudjuk, hogy közülük később hányán váltak az október végi véres napok áldozataivá. Feltételezhetően nem sokan, hiszen egy ideig maga Tolbuhin szovjet marsall főhadiszállása is Járekon volt (állítólag az impozáns főutcai Wallrabenstein-házban), s az oroszok jelenléte - erre több példa akad a Vajdaság más településein is - nemegyszer gátat szabott a zabolátlan partizánterrornak. Az itt maradt idős járekiak (körülbelül ötvenen) automatikusan lágerlakókká váltak, hiszen egész falujukat fegyveres őrökkel vették körül. Aki a szökést választotta, az életével játszott, meg egyébként sem lett volna hova menekülnie, legfeljebb a szomszédba, élelmet keresni a mindig segítőkész temerinieknél, ahonnan ekkorra már szintén deportálták a németeket. Temerinben ugyanis december elején kidoboltatták, hogy 6-án minden német jelentkezzen a községházán. Eredetileg nem Járekra szánták a szerencsétleneket, hanem a kisebb, ókéri (ma: Zmajevo) munkatáborba, ahová zuhogó esőben vitték őket e célra kényszermozgósított magyar szekeresek. Egy éjszakát töltöttek itt, majd Járekra lettek irányítva. A partizán fegyveresek, megfélemlítési szándékkal, nagy lövöldözés közepette valamennyiüket átzavarták a német temetőn. Az elhajtottak között akadtak vegyesházasságban élő magyarok is. AZ ANYAKÖNYVEK TANÚSÁGAI Az első áldozatokra vonatkozó adatok valójában abba a 300 számozott lapot tartalmazó kötetbe kerültek bejegyzésre, amelyet 1941. június 17-én nyitott meg az akkor még Tiszaistvánfalvának nevezett hely anyakönyvvezetője, mégpedig a 25. folyószámmal, amit ugyanebben az esztendőben még 15 bejegyzés követett, 1942-ben és 1943-ban SOSO, 1944 pedig még 19. Az utolsó, még magyar nyelven bejegyzett halott Grőszer Jakabné született Adolf Katalin 21 éves, ágostai evangélikus hitvallású földműves napszámos volt, aki 1944. szeptember 19-én este 9 órakor bélhurutban halt meg. 139
