Rosta Szabolcs szerk.: Kun-kép - A magyarországi kunok hagyatéka (Kiskunfélegyháza, 2009)
Hatházi Gábor: A déli Kiskunság 14-15. századi kincsleletei és azok lehetséges kun vonatkozásai
I1AT11ÁZ1 G ABOR: A DÉLI KISKUNSÁG 14-15. SZÁZADI K1NCSLELETE1 ÉS AZOK LEHETSÉGES KUN VONATKOZÁSAI A tyukodi és nyírmártonfalvai láncos-csüngős ékszerekről természetesen senki nem gondolná, hogy azok tatárjárás előtt beköltözött Szatmárvidéki kunok „etnikumjelzői" lennének. Erre a kelebiai darabok kritika alá vont elemzése is figyelmeztetett már, a hivatkozott erdélyi és TemesKrassó vidéki együttesek rokon darabjainak (sajnos figyelmen kívül hagyott) etnikai-kulturális értelmezésével. A magam részéről csupán azt vetettem fel, hogy e bizánci eredetű ékszerek aligha tekinthetők olyan helyi készítménynek, melyek fel«... és ...»földbe rejtőiket igen szoros szálak fűzték a Balkán, Moldva vagy Havasalföld területeihez«. Ez lényegében azt jelenti, hogy a 13. század középső harmadára-második felére datálható, esetleg a 14. században készült kelebiai ékszer magyarországi feltűnése a kincslelet néhány, szintén a bizánci hatást mutató darabjával együtt a Balkán irányából betelepülő kunokhoz lenne köthető." Továbbá: „A tárgyalt típus magyarországi (kelebiai) feltűnését a kunokhoz köti". Ezt követően gondos alapossággal tekinti át mindazon adatokat, melyek elsöprő erővel zárják ki, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye valaha is a kun szállásterület része lett volna! JAKAB 2007, 259-260. Utóbbi megállapítással messzemenően egyetértek, miután ilyet soha nem állítottam. Hozzáteszem, e cáfolt probléma létre sem jött volna, ha a „típus" és „az adott példány" fogalmai nem mosódtak volna össze, s a szerző gondolatmenetéhez kiindulási pontot adó soraim nem kerülnek ki eredeti szövegkörnyezetükből. Ez az alábbi: „e láncos ékszerek azt a délies ízlést tükrözik, mely a bizánci hatás alatt álló balkáni ékszerviseletjellemzője, „testvéreik" elsősorban a 13-15. századi Szerbia, Bulgária területéről és az Al-Duna vidékéről ismertek. A ritka Kárpát-medencei előfordulások — ilyenek a kötetünk kincseivel egyidős ernesztházi (volt Torontál m„ ma Banatski Despotovac, Szerbia), az Erdély déli peremén lelt oprakercisórai (ma Cârtiçoara, Románia), és brassai (Brassó, Románia) kincsek haj karikaként, diadém részeként egyaránt használt láncos-csüngői — olyan együttesekből származnak, melyek egyéb tárgyai, kísérő pénzei ugyancsak arról árulkodnak, hogy földbe rejtőiket igen szoros szálak fűzték a Balkán, Moldva vagy Havasalföld területeihez." HATHÁZI 2005, 108-109. A kapcsolódó lábjegyzetből (HATHÁZI 2005, 173.j.) az is kiderülhetett volna, hogy az oprakercisórai kincset az Erdélybe ekkor már tömegesen áramló románsághoz, a brassai kincset a középkori Brassó balkáni kereskedő kolóniájának (Bolgárszeg) lakóihoz, az ernesztházi leletet az oszmán hódítók elől az 1420-as évektől Krassó-Keve-Temes-Torontál megyék területére húzódó szerb és román népességhez kötöm nagy valószínűséggel, erről több ízben is kifejtve véleményem, v.ö. HATHÁZI 2000, 263-264., 2004. 149-150. széles körben és tömegesen jellemezték volna a kor magyar divatját. A kelebiai darabok az ország belső területén, kun földön kerültek napvilágra, egyéb bizáncias tárgyakat is tartalmazó együttes részeként. Mint ilyenek, az ország szívében — vagyis a bizánci kultúrkör természetes érintkezési zónáitól, és a korabeli ország balkáni vagy moldvai-havasalföldi eredetű népcsoportjai által lakott területeitől egyaránt távol — a befogadó magyarsághoz képesti egyfajta kulturális „másságot" jelezhetnek, mely nem független a kunok Kárpátmedencébe való végleges beköltözése előtti időszakának erős, Kelet-európai kulturális kötődéseitől. Ennek figyelembevételével értékelve a tyukodi és nyírmártonfalvai darabokat, nyilvánvaló, hogy a bizánci gyökerű láncos-csüngős ékességek nyírségi illetve szatmári jelenlétéről egyáltalán nem szükséges „kun problémaként" gondolkodni (ez inkább csak a kelebiai példányok művelődéstörténeti megítélésekor indokolt). 3 7 Az Árpád-kori ' Jakab Attila az ékszertípus általam való tárgyalásakor — miután a karikaékszer, hajkarika, fülbevaló (és ezzel összefüggésben) a fülkarika kifejezések egyaránt felmerültek — bizonytalanságot és következetlenséget lát a névhasználat és funkció kérdéseiben. JAKAB 2007, 258., 9.j. Bár maga sem tagadja, hogy a tárgytípus diadém-csüngőként, fülbevalóként vagy egyéb fejékszerként egyaránt alkalmazható, s mindezt az orosz kutatástól természetszerűen el is fogadja (JAKAB 2007, 258-259.), a hazai példányokat egységesen fülbevalónak tartja. JAKAB 2007, 256-260. Á magam részéről mindezt nem látom ilyen egyszerűnek. Felteszem, hogy sok esetben — miután különösebb ötvöstehnikai beavatkozást nem igényel — a tulajdonos pillanatnyi kedve is eldönthette az alkalmazás módját. Ebből adódik a látszólag ellenmondásos terminológiám is. A szerintem többfunkciós tárgytípus kelebiai példányainak használatával kapcsolatos mondandóm kiindulási pontját az első publikálók (H.Tóth Elvira, Kőhegyi Mihály) fülbevaló meghatározása nyújtotta. HATHÁZI 2005, 107. Ezt — mint az eddigi szakirodalomban így rögzült értelmezést, függetlenül az elemzésben kifejtett saját álláspontomtól — igyekeztem a szakleírásban is tiszteletben tartani. HATHÁZI 2005, 166-167. Innen tehát a szöveg meghatározott helyein feltűnő „fülbevaló" és annak részelemeként a „fulkarika" kifejezés. A folytatás úgy látszik elkerülte bírálóm figyelmét, miszerint a kelebiai ékszerek (pontosabban az ép példány) súlya, testarányai (különösen a vaskos „fulkarika"-huzal, melynek kapcsán most nem kívánnék a középkori hölgyek fájdalomküszöbének részkérdéseibe bonyolódni), továbbá az egyéb, már taglalt funkcionális lehetőség meg75
