Rosta Szabolcs szerk.: Kun-kép - A magyarországi kunok hagyatéka (Kiskunfélegyháza, 2009)
Hatházi Gábor: A déli Kiskunság 14-15. századi kincsleletei és azok lehetséges kun vonatkozásai
„KUN-KÉP" A MAGYARORSZÁGI KUNOK HAGYATÉKA engedi a „hajkarikaként" vagy „valamilyen fejdíszre erősítve" való viselést is. HATHÁZI 2005, 107-109. Nem véletlenül választottam ennek alátámasztására Theodora híres ravennai (San Vitale) mozaikját sem (HATHÁZI 2005, 102. kép): egyértelmű, hogy a láncos-csüngők — fülbevaló részeként, valamint hajba fonva vagy a diadémhoz erősítve — egyszerre, együtt vannak jelen a császárné ornátusában. 13. kép 5. (A Szent Korona láncos csüngői kapcsán a bizánci uralkodónők láncos-csüngős diadémjairól és a Theodoramozaikról: TÓTH-SZELÉNYI 1999, 14-15., 17-22., 16-18. kép. A csüngőként való viselés ábrázolásainak köréhez még a Kánai mennyegző jegyespárja a szaloniki Szent Miklós templomból: KOVÁCS 1998, 175. kép. A kétféle viseleti mód egyidejű használatának ravennai példája nyomán úgy vélem be kell látnunk: a tárgytípus pontos funkcióját mindig esetenként kell mérlegelnünk, részben az adott darabok paraméterei (méret, súly, függesztő karika megléte és jellege), részben a viseleti módra utaló előkerülési körülmények (pl. sírban elfoglalt helyzet) ismeretében. Utóbbira azonban a kincsleletek darabjai semmilyen támpontot sem nyújtanak. E konklúzió eredményeként születetett meg a — kétségkívül diplomatikus — „láncékszer" ill. „láncos-csüngős ékszer" gyűjtőnév, bár kétségtelen, ezt Jakab Attila kritikai észrevételével kapcsolatban el kell ismernem, hogy számomra a kelebiai darabok hajkarikaként való értelmezése tűnik a legszimpatikusabbnak. HATHÁZI 2005, 142. (Ugyanezen terminológiai nehézségekkel egyéb iránt a köpűs végű késő-Árpád-kori karikaékszerek kapcsán bírálóm is szembekerült, a dolog természetéből adódóan hasonló kényszerűségek mellett kezelve a kérdést. A tárgytípusra vonatkoztatva a szerző egyaránt használja a „köpűs záródású karika", „hajkarika", „karperec" kifejezéseket, mindez azonban — a problematika tartalmi összefüggéseit is nyomon követve — mégsem keltette bennem az ellentmondásosság érzetét. JAKAB 2007, 249., 252., 256., 265., 29.j. Á láncos-csüngős ékszerekhez visszatérve, mégsem tagadható, hogy az említett tárgy-paramétereket figyelembe véve Jakab Attila jogosan veti fel a tyukodi és nyírmártonfalvai példányok (elsődleges?) fülbevaló funkcióját. JAKAB 2007, 250., II. tábla 5„ 5. kép, 252., II. tábla 7„ 9. kép, 253., VI. tábla, 11-14. kép, 257-258., 11. j„ IX. tábla, 17. kép. Ezt azonban nem vonatkoztatnám automatikusan a teljes tárgycsoportra. Nem feledhető, hogy e darabok — méretük, súlyak, s ahol van, „fúlkarikájuk" tekintetében — fele akkorák, mint a kelebiai példányok. (Kelebia: karika átm.: 2,72,8 cm, huzal vastagság: 0,2 cm. karikát tagoló díszek átmérője: 0,4 cm, csüngőtag: 3,7x2,1 cm, az ékszer összsúlya: 26,48 g. Tyúkod, az alig hiányos arany példány: karika hiányzik, csüngőtag: 2,3x1,2 cm. Az ékszer jelen állapota szerinti súlya: 6,5 (!) g, egykori valós súlya legfeljebb 10-12 g lehetett. Az erősen hiányos ezüst példányok: karikák hiányoznak, csüngőtagok: 2,1x1,7 cm, ill. 2,5x1,2 cm, az ékszer magyar anyagi kultúra összefüggésrendszerében vizsgálva a tárgytípust, 3 8 pontosabban annak Szabolcs-Szatmár vidéki példányait, kétségkívül két lehetőség merül fel elsősorban: a helyi (pontosabban hazai) előállítás, illetőleg a kereskedelmi úton való bekerülés. ° A helyi előállítás lehetőségének vonatkozásában kiemelt fontosságúak Kiss Etele kutatásai. Eszerint a tatárjárás előestéjén bizonyos nikaiai művészeti és divathatásokkal is számolhatunk a királyi ötvösműhelyek gyakorlatában, melyre a tyukodi arany példány lehet sz:ép bizonyíték. 4( 1 súlya a hiányosság mértéke miatt : 6,5 (!) g. Nyírmártonfal va: karika átm.: 2-2,2 cm, huzal vastagság: 0,1 cm, karikavégeket tagoló díszek átmérője: 0,2 x 0,1 cm, csüngőtag: 1,9 x 0,9 cm, az ékszer súlya sajnos nem ismert.) Hozzá kell tennem azt is, hogy elsősorban a nyírmártonfalvai darab esetében meggyőző a fülbevaló meghatározás. A tyukodi példányoknál a funkció már sokkal kérdésesebb: szembeötlő ugyanis a fülkarikák konzekvens hiánya, mindhárom esetben. Ezt a szerző a kincslelet erősen sérült állapotával (szántás, tárcsázás kihatásai) magyarázza (JAKAB 2007, 9. j.), miközben az együttes számos olyan egyéb, kényes tárgytöredéket is tartalmaz, melyeknek épp ilyen nyomtalanul kellett volna eltűnniük, (pl. Svégű hajkarikák, áttört indadíszes-üvegberakásos palástékszerek, vagy maguknak a csüngő díszeknek a rendkívül vékony függesztő huzalhurkai, láncocskái) A három hiányzó fülkarikából legalább egy huzalcsonk fennmaradhatott volna, hírmondóként. így még a kisméretű példányok esetében sem állapítható meg teljes biztonsággal, hogy azok kizárólag fülbevalóként szolgáltak-e. A karika nélküli példányokat felvarrással is ráerősíthették valamilyen fejdíszre. ' 8 E tekintetben ismét csak sajnálni tudom, hogy Jakab Attila figyelmét elkerülte kritika alá vont munkám azon — már hivatkozott — lábjegyzete, mely kitért arra is, hogy a láncos-csüngős ékszerek különböző változatai nem ismeretlenek az Árpád-kori magyar emlékanyagban sem. HATHÁZI 2005, 173. j. Itt hivatkoztam a Szent Korona bizánci részének láncos csüngőire, a Csolt nemzetség monostorából (VésztőMágor, Békés m.) előkerült 11. századi ékkődíszes aranypéldányra (JUHÁSZ 2000. 290., 14. kép), továbbá azokra a 12. századi Máramaros-vidéki példányora is (LOVAG 1974, 383., 2. kép), melyekről a későbbiekben még bővebben szó lesz. 3 9 JAKAB 2007, 259-260. 4 0 Kiss Etele szerint nikaiai stílusjegy lehet a bizánci jellegű ötvöstárgyakon megjelenő zománc vagy nielló kitöltésű, egész felületet betöltő absztrakt növényi ornamentika. TATÁRJÁRÁS 2007, 64. Jakab Attila e nielló, vagy zománc hiányát hangsúlyozza ugyan a tyukodi példányon, de az ornamentika jelen van. A nyírmártonfalvai darabok pedig e tekintetben is meg76
