Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Kalmár Zoltán: Pošto je? - Fostos-e? A nyelvismeret fontossága a társadalmi beilleszkedésben
KLAMAR ZOLTÁN POŠTO JE? - FOSTOS-E? A NYELVISMERET FONTOSSÁGA A TÁRSADALMI BEILLESZKEDÉSBEN Nyelvében él a nemzet, halljuk sokszor a szállóigét. Globalizálódó világunkban egy vidéket benépesítő lakosságnak az egyik legfontosabb etnikai jegye éppen a nyelv. Fontosabb, mint a népi kultúra más területein felhalmozott tudásanyag, hagyomány - legyen szó akár vallásról, viseletről, gazdálkodásról, építkezésről. Az anyanyelv biztonsága, az elsőként megtanult nyelv végig kísér bennünket életünk során, vagy mégsem? Lássuk hát, hogyan alakult a 20-21. században a nyelvhasználat gyakorlata a Bácska Tiszamenti kisvárosában, Magyarkanizsán.1 Gyermekkori élményeim egyike egy rövid csattanós történet - jelentős családi ünnepek alkalmával, borozgatások idején, kártyázások közben mesélték -, ami az elmondottak szerint éppen a topolyai vásár forgatagában esett meg, és így szól: „Árúták ugye a jószágot a parasztok a vásárba, asztán gyüttek a dobrovácok (dobrovoljac - önkéntes), oszt kérdezgették az árát. Épp egy szép tehenet nézett ki magának a bocskoros: Pošto je? (Mibe kerül?) Bökött a tehínre. Az ember meg ugye nem értette, oszt főmérgesedett: Fostos-e? Fostos az apád .... nem látod milyen szép tiszta?”1 2 Később, már kutatóként, több alkalommal is rögzítettem terepen a fentebb idézett történetet - természetesen mindenütt úgy mesélték, hogy a helyi vásárban történt a vásárlási kísérlet -, melynek eredője a Trianon utáni szerb telepítéspolitika és agrárreform, minek következtében telepes falvak láncolata jött létre Észak-Bácskában az 1920-as években.3 Az egykori frontharcosok (boracok) és önkéntesek (dobrovoljacok) a számukra felépített falvakba telepedtek, és földbirtokot kaptak.4 Ám a mindennapi életben évtizedeken át érezték a nyelvismeret hiányának minden hátrányát, hiszen a színmagyar környezetben sokáig nem találták helyüket, képtelenek voltak gazdasági kapcsolatokat kiépíteni a kölcsönös előnyök mentén. így sokuk eladta újonnan kapott birtokát, vagy tartós bérletbe adván elhúzódott olyan városok, falvak valamelyikébe, ahol jelentősebb számban éltek szerbek. Ezt a kibontakozó nyelvi-gazdasági kényszer okozta migrációt a hatóságok rendeletekkel próbálták gátolni. A két háború közötti kapcsolatfelvételt a nyelvi nehézségeken túl a háborúból viszszatért katonák elbeszélései alapján kialakult negatív nemzet karakterológia, és a közelmúlt adorjáni eseményei valamint a távoli múltban gyökerező negatív emlékanyag is nagyban befolyásolta. A „nagy szaladás”, 1848 eseményeinek emléke is eléggé eleven volt ahhoz, hogy kellő óvatossággal és távolságtartással viseltessenek a szokásaikban, viseletűkben elkülönülőkkel szemben a vidék magyar lakosai. Több volt ez tehát egyszerű idegenkedéstől, az előítéletek szívós továbbélésétől.5 1 Magyarkanizsa lakosainak száma 2002-ben 10 200 volt, ebből 8 825 fő vallotta magát magyarnak, ami 86,52%, Forrás: www.statserb.sr.gov.yu. 2 A szólások és szóláshasonlatok szerb nyelvi elemeit legutóbb Papp György vizsgálta. Lásd: PAPP György 2007. 70-109. 3 Magyarkanizsa határában Vojvoda Zimonjié, Velebit, míg Horgos mellett Mala Dala épült fel 1921-26 között. Topolya határában Mali Beograd telepes falu lakóiról mesélték a történetet. 4 MIRNICS Károly 2001. 27-28. 5 Vö.: SZILÁGYI Miklós 2000. 856-857. Az adorjáni eseményekről lásd: KLAMÁR Zoltán 2005. 55-63. 133
