Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Bárth János: Vándorutak vége
Legtöbbször tehát a XVIII. században az áttelepülés, a más vidékre költözés után nem szakadt meg a kapcsolat a kibocsátó és a befogadó táj népessége között. Évtizedekig éltették az összekötő szálakat a kibocsátó és a befogadó települések lakói. Az otthon maradottak a lehetőségekhez mérten követték az eltávozottak sorsát, az eltávozottak pedig figyelemmel kísérték a hajdani pátriájukban maradottak életét. A kapcsolattartásban nagy szerepük volt a hírvivőknek, a két távoli táj között vándorló, járó-kelő személyeknek. A magyar népesedéstörténeti kutatás és a magyar néprajz ez idáig viszonylag kevés figyelmet szentelő a tájak közötti kulturális hatások közvetítésében nagy szerepet játszó hírvivőknek, az országban le-föl járó vándoroknak. Egy-egy új település létrejöttét egyegy évszám jelzi a tudományos közgondolkozásban, holott nyilvánvaló, hogy a megnépesítés általában nem egy ütemben történt. Az első letelepülőket további települők követtek. A legtöbb alföldi új település stabil népességének kialakulása legalább tíz évet, de esetenként két-három évtizedet is igénybe vett. A népesedéstörténet leginkább a letelepülés első éveivel foglalkozik, és alig törődik a „kései” bevándorlókkal, a megtelepülés utáni 30-40-50 esztendő költözködőivei. Pedig az efféle „kései” vándorlók száma nem volt kevés. Az észak-déli népmozgás nem állt meg a XVIII. század végén, hanem folytatódott a XIX. század első felében is. A feudalizmus utolsó évszázadának magyarországi „vándorai” legtöbbször járt utakon jártak. Onnan indultak, ahonnan korábban már rokonaik, falubelijeik útra keltek, és oda igyekeztek, ahol a régebben eltávozott ismerőseik új életüket élték. A „vándorokat” legtöbbször az a vágy hajtotta, hogy ők is jobb megélhetéshez jussanak, gyökeret verjenek azon a távoli vidéken, ahol rokonaiknak, falubelijeiknek ez már sikerült. Egyeseket a szegénység gyötrelme, az éhség kínja, másokat a hatalom korbácsától való félelem hajtott. Ha bajuk támadt a „rend őreivel”, legtöbbször azt vallották, rokonukhoz igyekeznek. Következésképp, megnevezett származáshelyükből a kései kutató következtethet a vallomásban emlegetett, konszolidált falusi viszonyok között élő rokonuk származáshelyére is. így a „vándorok” életútjának adatai a tájak, népcsoportok közötti kapcsolatok, a Kárpát-medence XVIII-XIX. századi belső migrációjának adataivá léphetnek elő.2 Alábbiakban olyan XVIII. század végi, XIX. század eleji „vándorok” életútjait mutatjuk be, akik az újvidék melletti Piros faluba érkeztek, és a legkülönbözőbb okok miatt ott érte őket a halál. Életút-szemlénkre azért nyílt lehetőség, mert Piros falu első református papja, Szatmári Molnár Ferenc az 1788-tól vezetett halotti anyakönyvbe a szokványos adatoktól eltérő különleges feljegyzéseket is írt. E feljegyzései részben különleges halál-okokra, részben a szokványostól eltérő életutakra vonatkoztak. Megszokottól eltérő életútjuk a Pirosra vetődött és ott meghalt „vándoroknak”, „rokonlátogatóknak” volt, ezért a különleges feljegyzések jelentős része róluk szól. Tanulmányunk függelékeként közlünk 28 szöveget a hajdani szorgalmas prédikátor 1788 és 1810 között írott rendkívüli anyakönyvi bejegyzései közül. Tanulmányunk elemző részében azonban nem csak a közölt 28 szöveget, hanem valamennyi megörökített életutat figyelembe vettük. Piros falu újkori magyarságának elődei jórészt 1786-ban és 1787-ben települtek át az ún. Közép-Tisza vidékről a Bácska déli peremére.3 A református magyar letelepülők eltávozott németek helyére, szerb lakosok mellé költöztek, és a gróf Hadik család 2 Vö.: BÁRTH János 1984., 109-110. 3 Piros XVIII. század végi magyarságáról: PÉNOVÁTZ Antal 1999. 32
