Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Bárth János: Vándorutak vége
jobbágyai lettek. 1819-ben már a gróf Brunszvik család volt a fbldesuruk. Az első áttelepülőket Roffi Varga Mihály toborozta a Közép-Tisza vidék református falvaiban: Tiszaroffon, Tiszaderzsen, Tiszburán, Szalókon, Abádon, Tiszaszentimrén. A 63 gazdából és családjából álló első magyar telepes csoport hosszú vándorlás és sok viszontagság után 1786. június 20-án érkezett meg Pirosra. Az új honfoglalók hetekig sátrakban laktak, mignem házakat építettek, vagy házakat vettek az elköltözött svábok elhagyott hajlékaiból. Sokan csalódtak és visszamentek, de októberben újabb lakosok is feltűntek a pirosi földön. 1787 tavaszán a tiszántúli Tetétlenből érkezett egy nagyobb csoport, amelynek tagjai 14 évvel korábban a fenti helységek közelében fekvő Tiszanánáról voltak kénytelenek elkötözni Tetétlenbe.4 Annak ellenére tehát, hogy Tetétlen viszonylag messze esik a pirosiak őseit kibocsátó Felső-Tisza vidéki falucsoporttól, a Tetétlenből érkezettek is a többséget jelentők körébe tartozónak tekinthetők. Az 1787 után érkező pirosiakkal nem foglalkozik a história, pedig bizonyára 1788 táján nem állt meg az újranépesedés folyamata. Csoportosan nem, de egyénileg újra és újra érkeztek jövevények, akiknek egy része a környék uradalmaiban, a dunai hajókikötőkben, a szerémségi szőlőkben talált magának megélhetést. Erről tanúskodnak többek között a pirosi pap 1788 és 1810 között írott rendhagyó anyakönyvi bejegyzései. A pirosi halotti anyakönyv szokatlan életút-feljegyzései elsősorban a Kárpátmedence XVIII. század végi, XIX. század eleji migrációs folyamatainak tanulmányozása szempontjából fontosak. A Piroson meghalt „vándorok” egy része azokból a helységekből indult el, amelyekből a pirosi lakosok többsége származott. Ilyen ember volt a 66 éves Mester János, aki Buráról kelt útra, hogy Piroson élő vejének házánál „élősködjön”. Ebben a csoportba sorolhatók a nánai vándorok, akik Tetétlenről Pirosra költözött hajdani nánaiak nyomába szegődtek, hogy nagybátyjuknál, testvérüknél és más rokonoknál, ismerősöknél „teleljenek”. A Tiszaroff, Tiszabura, Tiszaderzs, Abád, Szalók, Tiszanána (Tetétlen) helységekkel kijelölhető kibocsátó Közép-Tisza vidéki terület határai a különleges anyakönyvi bejegyzések révén kitolhatok. A fenti helységekhez, mint kibocsátó településekhez társítható még a környéken Mezőtúr, Átány, Poroszló, Öcsöd, Kisújszállás, Jászkisér, Tiszaföldvár. Jellemző a 16 éves Dorogi István legényke esete, aki Átányról jött Pirosra, hogy meglátogassa testvéménjét Dorogi Sárát, a pirosi Csípő Mihály feleségét. Sok vándor olyan településről jött, amely távol esett a fent említett Közép-Tisza vidéki helységektől. Ide számíthatjuk a Debrecenből, a Hódmezővásárhelyről, a Szikszóról, a Tatáról, a Komáromból, a Nagybányáról, a Sámsonból, a Kecskemétről és a Szabadszállásról indulókat. Azt mondhatjuk, hogy a jellemző kibocsátó hely határain kívülről érkezők utazási indítékai annyi félék voltak, ahányan útra keletek. Alapos tanulmányozással azonban esetükben is felelhetünk a fenti migrációs vonulatokkal való összefüggést. Jellemző példaként említhetjük az 50 éves Damay Sámuel nemes özvegyembert, aki születési helyét tekintve nagybányainak számított, de életrajzából kiderül, hogy két esztendeig Tetétlenen volt mészáros. Nyilvánvaló, hogy a Tetétlenről Pirosra költözött hajdani nánaiakat követte, amikor 1792-ben maga is Pirosra szakadt. Néhány vándort a református vallás terelt halála előtt Pirosra, mint a Dél-Bácska egyetlen magyar református egyházzal rendelkező helységébe. Példaként említhető a komáromi származású Kozma Éva, aki Újvidéken lakott Csejke István élettársával, de Pirosra jött meghalni, ahol református pap temette el. Jellemző a 22 éves debreceni Tóth János esete, 4 Ráday Levéltár, Budapest, G. 166., Piros - 1819. évi vizitáció. 33
