Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Zorn Antal: Névmagyarosítás Baján és néhány környező településen a XIX-XX. században
A lovaktól való megszabadítás, az üres istálló látványa nem egy gazdát az öngyilkosság gondolatáig vitt el. Vajon milyen volt a bátyaiak viszonya azokhoz, akiknek nem volt közvetlen kapcsolatuk a földdel? A helyi iparosok, kereskedők legtöbbje szintén rendelkezett földdel, s ezt nemcsak bérbe adták, hanem maguk is dolgoztak rajta. Életmódjuk sem sokban különbözött a parasztokétól, legfeljebb iparosos ruházatuk, összetartozás tudatuk (külön kocsmájuk volt, báljaik voltak) választotta el őket a falu népétől. Értelmiségi - egy-két pap, tanító - a huszadik század közepéig alig került ki soraikból. (Van kiskereskedő leszármazott által és írott és tanítói életrajz is gyűjteményemben.) Rájuk büszkék voltak. Megadták nekik a tiszteletet. Egy parasztlányt, ha tanítónő lett, már korábbi barátnői is magázni kezdték, idős szomszédai kisasszonyozták, kezitcsókolomozták. Nem keresték velük a kapcsolatot, távolságtartók voltak velük szemben. A Hegedűs család azért járatta polgáriba, később budapesti kereskedelmi iskolába fiát, hogy belőle igazi papikanagykereskedőt neveljenek. Ő azonban, bár jó tanuló volt, nem vállalta ezt a számára idegen életformát, abbahagyta tanulmányait, és hazajött gazdálkodni. Harangozó László emlékezésében elmondja, hogy húszholdas édesapját, aki községi esküdt volt, azért szerette a nép, mert mindig az urak ellen volt. Fel volt háborodva, amikor a képviselőtestület az uradalmi intéző javaslatára megszavazta, hogy a Jurcsek-féle beadás idején, a háború alatt, épp a legszegényebb ember marháját vitték el, nem az Akadémia jószágát. Módosabb családok azonban a maguk rangjának elismerését látták abban, ha ellátogat hozzájuk például az iskolaigazgató. Valójában azonban lenézték a függő sorban élő, kispénzű intelligenciát. Az orvos, gyógyszerész, a főjegyző családi életéről alig szivárgott ki valami a náluk dolgozó cselédlányon keresztül. De ők itt ismerkedtek meg néhány szokatlan ételfajtával, süteménnyel. A zsidóüldözések idején aztán a Rákosi korszak osztályidegeneket kitelepítő intézkedései során épp a jómódú parasztság mutatott legtöbb megérést az üldözöttek iránt. Bújtatta, befogadta őket. Ok aztán a történelem kerekének fordulása után sokfél módon segítették vissza jótevőiket. A paraszti élettől menekülő, továbbtanuló fiatalok láttán az 1950-es években nemcsak a fiziokrata felfogásuk miatt mondták kétségbeesve: Mindenki tanul. Ki fog dolgozni? A falu szemében a kapa a paraszt, az aktatáska, az élősködő, hivatalnok jelképe lett. Fogalommá vált az aktatáskás. Egy középparaszt, amikor megkérdeztem, miért nem akarja fiát továbbtaníttatni, azt válaszolta: Nem akarom, hogy a fiam ingyenélő, aktatáskás ficsúr legyen. Az egyházi emberekkel - pappal, apácával, kántorral - szemben azonban a szívélyesség és a teljes alázat nyilvánult meg. Még kisebb-nagyobb hibáikat is elnézik. Ritkán fordult elő velük szemben ellenséges megnyilatkozás. A reformkorban a nagyműveltségű (korábban egyetemi tanár) Koross plébánost például azért nem szerették, mert nem vette figyelembe a népi vallásosság szokásait, túl logikusak, nem példabeszédekkel megtűzdeltek voltak prédikációi. A tehetősebb gazdák, akiknek legtöbbjét később kuláknak nyilvánították, szigorú erkölcsi elveket vallottak. Szentencia szerű mondásaikat, bölcsességük bizonyítékaként az utódok máig idézik. Miért nem engedte például jóeszü fiát a Hegedűs nagyapa tovább tanulni, a földbirtokos meg a plébános kérése ellenére sem?. Na, és ha kitaníttatnám a fiamat, mi lehetne egy ilyen parasztgyerekből? Pap vagy szegény tanító. A kiskunokat, akikhez káposztával jártak kereskedni, így jellemezte: Ezek a kunok milyen gazdag emberek. Tíz-húsz aranykoronással fizetnek, nem is alkudoznak. Fiát így engedte el az első világháborúba: Emberre ne lőj, mert azt is anya szülte, és Isten gyermeke. A szórakozásról ez volt a véleménye: Bálba menni nem jó dolog. Az vagy szeretőt, vagy náthát hoz a házhoz, 228
