Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Zorn Antal: Névmagyarosítás Baján és néhány környező településen a XIX-XX. században
A szegény-gazdag ellentét létezett, soha nem vezetett azonban osztályharcos indulatokhoz, ám a napszámosok és a béresek néha-néha borsot törtek munkaadóik orra alá. A legerősebb indulatot talán ez a közmondás őrzi: Lé tartja a bérest, gazdát az átok. A kalocsai pusztákon szolgáló Decsák József nyilván ott tanulta a két réteg ellentétes érdekeit kifejező rigmust: Hogy panaszkodik a gazda? Az eső esik, a bérös öszik, az idő halad, a munka marad! Jaj, Istenöm, mi lösz belőlünk? A béres meg így fohászkodik: Hetes eső, hármas ünnep, Fehér kinyér puha szalonnával, ez köll a bérösnek! Persze hogy énekelték itt is a béres vágyálmokat kifejező napsorolót, méghozzá jellegzetes második fokon végződő kóló-dallamon: Bár mindig így vóna, / Hogy vasárnap vóna, / Szegény bérös legénynek, / Jó dóga vóna. / Vasárnap bort inni, Hétfőn nem dógozni, Kedden lefeküdni, Szerdán fölkelni, / Csütörtökön mosódni, / Pénteken öltözni, / Szombaton délután, / Létánia után, / Akkor fogom kérdözni, / Mit fogunk dógozni. A ravaszkodások a vélt vagy jogos sérelmek megtorlásai voltak. A törvényesen meg nem kapott jogos bér törvénytelen úton történő visszaszerzése. Kiss András például Kiskörösről került béresnek bátyai gazdákhoz, aztán itt ragadt, bátyai lányt vett feleségül, családot alapított, földet is szerzett, igazi bátyai lett. Ő mesélte, hogy béres korában egyik társa, aki egyébként a gazda szegény rokona volt, igen szeretett volna aludttejet enni, de azt a fukar gazdasszony mindig a kamrába zárta el. Biztatására a kisbéres ellopta a kamra kulcsát, s mikor egyedül maradtak a házban, kinyitották a kamrát, jól belaktak aludttejjel. Ezután néhány köcsögöt fölborítottak, s bezárták oda a macskát. Mikor a gazdasszony észrevette a kárt, iszonyú haragra gerjedt, s elkezdte a macskát söprűvel kergetni, amiben a két béres még segített is neki. A régi paraszti közösség a maga primitív szigorúságával s egyensúlyozottságában megkönnyítette az egyén tájékozódását a világ dolgaiban, helyesebben ezt a tájékozódást irányította és vezette- írja Ortutay.22 A parasztvilág felbomlásával egyre többen próbálkoztak új utak keresésével. Befejezésül egy-egy gazdag- és egy szegényparaszti indíttatású életpályát szeretnék bemutatni. Az közös bennük, hogy mindkettő szereplője már az erőszakos szocialista társadalom-átalakítás előtt megtette az első lépéseket, hogy kiszabadulhasson a régi konvenciórendszerből. Guzsván Mihály terjedelmes írása felfogásában különbözik a többitől. Ő már kissé kívülről és magasabbról látja élete fordulóit, írásának stílusán is meglátszik, hogy sok hivatalos iratot fogalmazott meg. Családtörténetében részletesen leírja a gazdag Guzsván és Matota családok rokonsági rendszerét, amelyek bírókat is adtak a falunak. Bár ő is bátyai parasztgyerek volt, ám a leggazdagabb famíliák közé tartozott nagyapja, sőt a fokozatos elszegényedés ellenére még szülei is jómódúak voltak. Amikor azt írja, hogy majorgazda édesapja tanyáján főúrion éltek, csak annyit jelent, hogy igényeiket hiánytalanul ki tudták elégíteni a petróleumlápás világban, de a hatalmas állatállomány rengeteg munkát is adott a család valamennyi tagjának. Azért ő megtehette, hogy vadmadár tojásgyűjteményt állított össze, vércsét és őzikét szelídített és sokat halászott, hajtőként segített apja vadászatai alkalmával. Talán ő volt az első helyi parasztgyerek, aki az elemi után polgáriba járt. Naponta kerékpározott be Kalocsára. Sorsát az jellemezte, hogy mindig tanulással próbálkozott kiemelkedni osztályos társai közül. Levente-oktató volt, futballozott. A katonaság számára is némi kitekintést engedett a tágabb világba, s ezt is kihasználta élelmességével, amikor a visszakerült Bácskában árulhatta batyuzó vándorkereskedőként jó haszonnal a bátyai paprikát (Ez a seftelési hajlam más elbeszélésekben is megjelenik. Már az első világháborús bátyai hadifoglyok 22 ORTUTAY Gyula: Parasztságunk élete. 19. p. Bp. 1937. 232
