Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Zorn Antal: Névmagyarosítás Baján és néhány környező településen a XIX-XX. században
kereskedésükkel még a csekélyebb birtokkal rendelkező gazdák is nagyobb jövedelemre tettek szert. Innen eredt, hogy a bátyaiak lenézték a szorgalmas, de kevésbé élelmes (szintén rácul beszélő) dusnokiakat. A dusnokiak meg azzal csúfolták a bátyaiakat, hogy semmijük sincs, csak pénzük. Ma már látom, hogy a bátyai társadalomnak az a szerkezete, amelyet én korábban a paprikakultúra helyi társadalmat strukturáló szerepe alapján végeztem, meglehetősen mechanikus, és benne szinte minden szereplő egyszerre több kategóriába is besorolható.12 A termelők, a kikészítők, a kereskedők, a napszámosok, malmi munkások, molnárok, malmosok, értelmiségiek igazi helyét a falu hierarchiájában sokkal inkább vagyoni helyzetük határozta meg. Ezt az állapotot mindennél jobban reprezentálta az a gyakorlat, hogy a közhasználatban nem a telekkönyvben szokásos kataszteri, nem is a könnyen felezhető, harmadolható 1200 négyszögöles magyar, hanem a legkisebb, az 1000 négyszögöles kisholdat emlegették. Egy négy katasztrális holddal rendelkező gazda például bátran mondhatta, hogy több mint hat hold van a birtokában. (Csak a rákérdezésre derült ki, hogy kisholdakban számolt.) A Kemény Bertalan Interpelláció az aprófalvak ügyében című írásában13 fölvetett gondolatok némelyike a nagyobb falvak problémáit is érinti. A szerző a javítás egyik lényeges akadályát valóságismeretünk hiányában látja. Az 1930-as évek falukutatói ugyanis legfőképpen a szegényparasztságot, az agrárproletariátust vagy a cselédséget vizsgálták. Falvaink különösen az elmúlt hatvan évben olyan nagy mértékű migrációnak voltak az elszenvedői, ami a hagyományok gyors feladásához is hozzájárult. Beteljesült Muharay Elemér jóslata, miszerint a kollektivizálással nemcsak a tulajdonától fosztják meg a parasztságot, de kultúrájától, hagyományaitól is. Maga a néprajz is először a viseletét, a szokásokat, majd a népdalkincset, az építkezést, stb. kutatta, s viszonylag későn magát a paraszti közösséget, annak működését. A társadalomnéprajz az 50-es években tiltott területté vált. Nem állt tehát elegendő ismeretanyag döntés-előkészítő munkájukhoz a vidékfejlesztéssel foglalkozó szakembereknek. Máig keveset tudunk a földjéből megélő ún. középparasztságról, a nemesi hagyományokkal rendelkező falvak társadalmáról. (...) A „kulákság” úgy szűnt meg szemünk láttára, hogy vajmi keveset tudhatunk róla.14 A harmincas években már Erdei Ferenc is észrevette, hogy a kalocsai sárközi német falvak népének mentalitása mennyire más, mint a Duna-menti törzsökös magyar falvaké. Míg ezek belefáradtak kilátástalan küzdelmeikbe, önpusztítókká, kényelmesekké váltak, a svábok szívós igyekezettel törekedtek megnyerni a maguk számára a jövőt. A két „dalmát” faluról viszont azt mondja, hogy azok termelési kultúrájukban és magatartásukban azonosultak a környékbeli magyarsággal.15 Ezt magam is megerősíthetem, s szerintem ennek történeti okai vannak. Dusnok és főképpen Bátya népe ugyanis nem teljes egészében délszláv eredetű. A török után beköltöző katolikus rácok egy kontinuus maradék magyar népességre telepedtek rá, a kultúrájukban, lelkiségükben megmutatkozó erős magyar hatások elsősorban ennek köszönhetők. A magam névtani vizsgálatai mellett16 Henkey Gyula antropológiai mérései is megerősítik gyanúnkat, hisz ő azt mondja, hogy e helységekben a dináraid elemek aránya kisebb a vártnál, a honfoglaló magyarsággal 12 FEHÉR Zoltán Bátya népének kereskedése különös tekintettel a paprikakereskedelemre. Cumania 12. Kecskemét 1990. 13 Polgári Szemle 2005. február 14-31. p. 14 Uo. 15 ERDEI Ferenc: Futóhomok. Bp. é. n. (1937.) 16 FEHÉR Zoltán: Bátyai családnevek a feudalizmus korában. Kalocsa 1988. 225
