Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Simon András: Aratóünnep Zenta-Felsőhegyen
SIMON ANDRAS ARATÓÜNNEP ZENTA-FELSŐHEGYEN „A mint lefonnyad a búza sássa, Péter-Pálkor, legkésőbb Sarlóskor megroppan a gyökere, megkezdik az aratást, rendszerint péntek vagy szombat napon. ” 1 A magyar parasztság éves mezőgazdasági munkarendjében a mindennapi táplálékot adó - s éppen ezért életnek is nevezett - kenyérgabona betakarítása az egyik legfontosabb munkafolyamat volt évszázadok óta. Mint a gazdálkodás számos más területét, mozzanatát, úgy a gabona fejlődését, beérését is számos szokás, ünnep, agrárrítus övezte: kezdve a Szent Márk-napi (április 25.) búzaszenteléstől az aratóünnep különféle formáiig bezáróan. Az aratáshoz kapcsolódó ünnepek, szokások eredete a múlt évszázadok ködébe vész. A Magyar Néprajzi Lexikon szócikke középkori gyökereket emleget,1 2 Madarassy László írása, mely „hagyományszerű aratószokásaink összefoglaló ösmertetését" vállalja, a „néphagyomány őseredeti forrásaihoz" kívánja visszavezetni az olvasót.3 Annak szándéka nélkül, hogy aratószokásaink ilyen régi létét kétségbe vonnánk, mindenképpen utalnunk kell arra, hogy írásos és képi források csak a 18. század elejétől állnak rendelkezésünkre.4 A néprajzi szakirodalom által hivatkozott, összegyűjtött adatok és leírások alapján az aratóünnepek több történeti, tartalmi-formai típusát látjuk elkülönülni. A 18-19. századi - s feltehetően az azt megelőző időszak - aratóünnepeit országszerte az jellemezte, hogy a gabona betakarításának befejeztével az aratómunkások, jellemzően a lányok és asszonyok, az utolsó és legszebb kalászokból aratókoszorút fontak, kötöttek, amit az aratógazda elé vittek, s ott általában köszöntőt mondtak. E mozzanat jelezte az aratás tényleges befejezését. A gazda ekkor megvendégelte munkásait, sok helyütt hajnalig tartott a nóta és a tánc. Az ünneplés mértékének vagy éppen elmaradásának társadalmi, munkaszervezeti vetületei is voltak. A kis területen, csupán magának, családtagjai segítségével arató szegényparaszt nem tartott aratóünnepet. Ha módosabb gazda kalákában végeztette a betakarítást, munkásait illendően megvendégelte, s legtöbbször a mulatság, a kalákabál sem maradt el. Az igazán módos gazdáknál és az uradalmakban a helyi munkaerő kevésnek bizonyult, ilyen esetben más, távolabbi vidékekről érkeztek munkások az aratás idejére. E jelenség egyik klasszikus példája a Felföldről az Alföldre irányuló idénymunkások (summások, részesaratók) munkamigrációja. E munkaszervezeti forma esetében volt legáltalánosabb az aratóünnep: a marokszedők a gazdát, a földesurat a kalászokból font koszorúval körülkötötték vagy megkoszorúzták. Ezt követően itt sem maradt el a mulatság.5 Az aratóünnepek új korszakát nyitotta meg Darányi Ignácnak, a Bánffy-kormány földművelésügyi miniszterének 1889. július 6-án kelt leirata. E rendelkezés kiadásának hátterében a 19. század utolsó évtizedeiben országszerte fellángoló aratósztrájkok álltak. 1 BAKSAY Sándor 1891. 115. 2 PESOVÁR Ferenc - UJVÁRY Zoltán 1977. 134. 3 MADARASSY László 1928. 2. 4 Vő.: KOVÁCS Ákos 2002. 7. A források száma a 19. század derekától gyarapszik: Id. MADARASSY László 1928. hivatkozásait. 5 MADARASSY László 1928.; KOVÁCS Ákos 2002. 7. 19
