Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Simon András: Aratóünnep Zenta-Felsőhegyen
E miniszteri rendelkezésből idézünk: „...a munkaadó és a munkás közötti jó viszony istápolásának egy igen régi módjáról is megemlékezhetem, s ez: az aratási ünnep, melynek keretében a birtokos a jól bevégzett munka után munkásait vendégül látja, s azokkal együtt örömünnepet ül a legjelentékenyebb mezőgazdasági munka szerencsés befejezésekor. ” Darányi a munkás megbecsülését hangsúlyozza, azt a „patriarchális szíveslátást, mely oly nagy hatással van a munkás kedélyvilágára, s mely hozzájárul ahhoz, hogy a munkás a birtokosban mindenkor jóakaróját lássa. " A miniszter tehát az agrárpolitikai problémák orvoslásának egyik eszközét látta az aratóünnepek felélesztésében.6 A leiratot Darányi 1901. júniusában újra kiadta, s ugyanezen évben az Ethnographia hasábjain is megjelent egy szerkesztői felhívás az aratóünnepek túljegyzésére, közzétételére.7 Mindezek hatására a századelőn számos sajtóközlemény, híradás látott napvilágot egy-egy helyi aratási ünnepről. S valóban, ezek a beszámolók azt mutatják, hogy országszerte „szerveztek” (gazdasági és ifjúsági egyesületek) aratóünnepet, melynek legfontosabb elemei voltak: az aratókoszorú, a viseletben való felvonulás, majd a mulatság és bál. A két világháború közti időszak fényképfelvételei ezen ünnepek színpadszerüségét mutatják, sugallják. Új elemként jelent meg az ünnep programjában a Himnusz vagy a Szózat, különböző aratási témájú versek szavalata, helyenként rövid népszínművek előadása, illetve egyházi rítusként a búza- és kenyéráldás.8 9 A második világháború után, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a kézi (kaszás) aratás háttérbe szorulásával az aratóünnepek ezen formái is eltűntek. Újabb korszakhatárnak aratóünnepeink történetében a 20. század utolját tekinthetjük. „A 20. század utolsó évtizedeitől fogva a legtöbb európai társadalomban olyan mélyreható problémák merültek föl a kulturális hagyományátadás terén, hogy sokan már felmérhetetlen súlyú hagyománytörést emlegetnek. " 9 Az elmúlt egy-másfél évtizedben Európa keleti és nyugati felében egyaránt nagymérvű hagyományteremtő, hagyományápoló tevékenységi hullámnak lehetünk tanúi. A II. világháború után a szocialista rendszert adaptálni kénytelen országokban bekövetkezett társadalmi-politikai-gazdasági változások, s ezek hatására a hagyományos paraszti közösségek felbomlása, a természetes hagyományozódás gyengülését, sok esetben megszűnését okozták. A hagyományokból való kilépés és a kulturális kiegyenlítődés ellensúlyozásaként központilag irányított és ellenőrzött hagyományőrző, honismereti mozgalmak indultak és működtek. Ezek helyi közösségteremtő erőt jelentettek, ugyanakkor felelevenítették és újraértékelték a hagyományok egy részét is. Ez a törekvés az 1990-es évek új politikai légkörében - vagyis a szocialista államrend lebontását követően - fokozottan időszerű kérdéssé vált. „Az 1989-es rendszerváltás után megnövekedett az érdeklődés a néphagyományok iránt, ezt mutatja például a helyi hagyományok ápolása, újraélesztése is. Különösen igaz ez a magyar nyelvterület határon túli részeire, ahol a hagyományok mindig is a nemzeti identitástudat, a közösséget összetartó erő legfontosabb alapkövei voltak. ” 10 A hagyományápolás és hagyományalkotás folyamatában a legfontosabb szerepet egy település vagy kisebb régió esetében az ott működő helyi társadalmi önszerveződések: egyesületek, civil szervezetek töltik be. A közép- és kelet-európai rendszervál6 A leirat teljes szövegét közreadja: Kovács Ákos 2002. 4-6. 7 Ethnographia XII. (1901) 335. Az 1901 -es miniszteri leirattal és a felhívással foglalkozik: MADARASSY László 1928. 1. 8 KOVÁCS Ákos 2002. 11-18. 9 WIEDENHOFER, Siegfried 2005. 10 KARÁCSONY MOLNÁR Erika - TÁTRAI Zsuzsanna 2000. 646. 20
