Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Matuska Márton: Így ért véget a kóringyálás
Teszi ezt még akkor is, ha nincsenek szervező vezetői, és ha a szükséges anyagi eszközöket saját szegénységéből kell a kezdet munkájához összegyűjteni.” A helybeliek például könyvtárat hoztak létre 1927-ben mindössze ötven kötettel. Az 1940. esztendőre azonban már annyi könyvük volt, hogy majdnem minden magyar lakosra jutott egy-egy. A honvédség bevonulása természetesen szárnyakat adott a magyaroknak itt is, amely szárnyak azonban hamar lelohadtak. A falu határában erős ellenállás robbant ki a magyar rendszerrel szemben. Az egész Délvidéken itt a leghevesebb. A Tisza túloldalán német megszállás alatt élt a lakosság. Ott szigorúbb volt a rezsim, jobban számon tartották a szerbség cselekedeteit, sokan átjöttek emiatt a bácskai oldalra és éppen a zsablyai határban folyt a legnagyobb mértékben a szervezkedés a magyar hatóságokkal szemben. A nyár folyamán mérhetetlenül elharapózott a gabonagyújtogatás, amit a magyar hatóság természetesen keményen megtorolt. Ez a megtorlás 1942 januárjának elején véres leszámolásba torkollott, amikor Zsablyán is tömegesen végeztek ki ártatlan polgári lakosságot is. Erre a vérengzésre következett be a még véresebb leszámolás 1944 októberétől. A magyarok tömeges irtása csak 1945. január 29-én ért véget azzal, hogy aki túlélte a felelőtlen kivégzéseket, mind háborús bűnössé lett nyilvánítva és - akárcsak a csurogiakat egy héttel korábban - mindenétől megfosztva a járeki táborba hajtották, örökre kitiltották őket Zsablyáról. Mozsor A legkisebb falu a három közül, a magyarság is jóval kisebb közösséget képezett. Nem nagyon tartották őket számon a királyi Jugoszlávia magyar közösségeit emlegető írásokban, neves földijüket nem emlegetnek sehol. A fentebb említett Almanachban még csak utalás sincs a mozsoriak magyar művelődési életére. A legszervezettebb magyar élet a katolikus egyház körül alakult ki, azonban ez természetesen vallási jellegű lehetett, ám magának az egyháznak sem volt a helységben nagy hagyománya. A korábbi években a titeli plébánia filiájaként vezették, Katona István: A kalocsai érseki egyház 1. kötetében is így említi, de Moscsorin néven. Csak 1899-től lett önálló adminisztratúra. Magyar iskolája a katolikus egyház szervezésében az 1800-as évek harmadik harmadának elején nyílott meg. Temploma 1913-ban épült, Jézus Szent Szíve tiszteletére. Állandó papja sem mindig volt, az első világháború végén például két éven át. Itt szolgált adminisztrátori minőségben 1920-tól 1932-ig Quotidián Lajos, akiről tudni kell, hogy ebben a szinte megközelíthetetlen, elhagyatott zugban, magárahagyatottan, talán éppen a magánya ellensúlyozásaként létrehozta, és az 1932-ben történt Szilágyira helyezéséig itt szerkesztette a két háború közötti idő egyik legnépszerűbb délvidéki katolikus családi lapját, a kéthetenként megjelenő Hitéletet. Szellemi és lelki erejéből még arra is futotta, hogy 1925. és 1936. között elkészítse és évről évre kiadja a Katolikus Családi Naptárat. Ideiglenes helyettes plébánosnak ide helyezték 1941-ben, az 1898-ban Baján született Köves Istvánt, aki 1944 szeptemberében, nem sokkal az után, hogy a magyar hatóságok feladták a vidéket, elmenekült Jánoshalmára, ám a partizánok utána mentek, visszahozták, és november 12-én - kivételes kegyetlenéggel - kivégezték: elevenen megsütötték. Cseres Tibor is említi, ám könyve nyománlj elterjedt róla, hogy kapzsi és harácsoló természetű volt, ami azonban úgy tűnik, nem felel meg a valóságnak. Paptársa, a Szabadkán plébánoskodó Ehmann Imre, aki 1962-64 között azon a tájon szolgált sok pontos érte- 13 13 Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, Magvető könyvkiadó, Budapest, 1991. 196
