Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Kocsis Zsuzsanna: Topolya emlékező "krónikása"
vábbi segítségük a mezei munkákból adódott, 1951-ig. 1954-ben ismét munkába állhatott, de rövid idő után ő maga kérte nyugdíjaztatását. A gyűjtő- és honismereti mozgalmak kialakulása és célja Ahhoz, hogy Zöldy Pál írásainak műfaji keretet tudjunk adni, bele kell helyeznünk abba a gyűjtőmozgalomba, amely pontosan az ö legtermékenyebb korszakában zajlott és meg kell ismernünk azokat a feltételeket, amiknek meg kellett felelniük a hozzá hasonló önkéntes, paraszti életrajzokat, élettörténeteket lejegyző néprajzi gyűjtőknek is. Itt említhető meg egy érdekes történet, arról, hogy miként kapcsolódott be Zöldy Pál ebbe a mozgalomba? Erről egy külön dolgozatában ír: Hogyan lettem néprajzgyűjtő címmel. A szegedi Móra Ferenc Múzeum raktárában bukkantam rá. Beszéljenek az ő sorai: „1957-et mutatott a kalendárium s én 68 éves voltam és nyugdíjas postás, amikor összejöttem egy fiatal postatisztviselővel, aki szorgalmasan írogatott a csomagfelvételi munkahely mérlegelő asztalánál. Mint postások ismertük egymást és megkérdeztem: mit írogat olyan szorgalmasan? Mire azt felelte: Néprajzot írok, egy monográfiát - és kérdezés nélkül kezdett beszélni a néprajzról, amelyről emlékezetem szerint akkor hallottam először. Más munkája éppen nem volt, mint az általam hozott csomag felvétele, szinte aprólékosan beszélt néprajzi ismereteiről s legvégül kimondta: mindent lehet írni, de legjobb csak MONOGRÁFIÁT írni, abba minden elképzelhető belefér és egyben elfogadható, ezért ö csakis azt ír. Ez a fiatalember annyi érdekeset mondott, hogy én már a múltban, gyerekkorom falujában képzeltem magam, és lelki szemeimmel láttam a történéseket és hallottam a rég elhangzott szavakat, meséket, dalokat. Búcsúzás előtt még felírtam a Néprajzi Múzeum címét, hogy az elképzelt monográfiát legyen hová küldeni, mert én elsőnek csak azt akartam írni: abba a beszélgetés szerint minden belefér. Mi az a minden? Ami megtörtént a néppel, amit láttam, amit hallottam, ami velem történt. Mindent, mindent. Minden néprajz, amiben a nép él, cselekszik, ami vele történik, csak éppen le kell írni, meg kell örökíteni; tehát ez a monográfia, a nép életének hű megörökítése. ” Paraszti emlékiratok már a 19. században születtek. Ezek leginkább történelmi érdeklődésű naplók, időjárási eseményekről, elemi csapásokról, terméseredményekről, piaci árakról szóló írások voltak. Továbbá családtörténeti adalékok, faluhírek, a „nagyvilág” eseményit megörökítő munkák. Olyan publikációk, amelyekben az író a közösség képviseletében ír és személye nem számít.4 A századforduló után meginduló egyéniségkutatás eredményeként az 1930-as években a közösség és egyéniség szerepe egyre nő, a gyűjtők adataikat személyekhez kötik és ez hozza létre az „adatközlő” fogalmát is. Az 1950-es évektől kezdve pedig, már maguk az adatközlők írnak, akiket manapság már tudományos szinten is elismer a néprajz és rokontudományai. Gondolok itt pl. Bálint Sándorra, az orosházi, Ortutay Gyula által felfedezett, Nagy Gyulára, akik írásaikkal ki tudtak emelkedni. Gyűjtési módszerükben, mégsem sokban különböztek Zöldy Páltól és amatőr kutatótársaitól, hiszen mindannyian önmaguk adatközlői voltak. Aprólékos, részletező leírásaikban saját tapasztalataikat mondják el. Szakirodalmat nem használva, viszont szakirodalomszerü tényszerűséggel alkotnak, ésszerűen csoportosítva adataikat. Az 1950-es évektől szaporodnak meg igazán az életrajzi elbeszélések, paraszti krónikák, önéletrajzok, visszaemlékezések. Ezek gyűjtése és feldolgozása, valamint a helytörténetírás a még élő szemtanúk emlékanyagán alapszik. 4 MOHA Y Tamás 2000. 761-762. 157
