Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Alojzijje Stantić: A sütőharang használata a bunyevácoknál a szabadkai határban
ezen a tájon raktak téglát, követ az edény falában. A bunyevácok őshazájukban a könnyű sütőharangokat használták. Új otthonukban ismerték meg a nehéz, nagyobb sütő kézségeket. Ezek ugyan nehezek voltak, de lényegesen tartósabbnak bizonyultak. Több meleget adtak. Ezek használata lett általános a bunyevácok körében. A harang használata A sütőharang használatának az a titka, hogy a szabadtűzhelyen nagylánggal égő tüzelőanyagot kell használni, olyat, aminek sokáig megmarad a parazsa. A bácskai bunyevácok rozsét használtak, később kukoricacsutkát. Mind kettő nagy lánggal él, viszonylag magas a kalóriatartalma, a parázs is sokáig megmarad. A harang használata előtt alaposan fólmelegíttették a tüzelőpadkát, ráhelyezték a tésztát, erre a harangot, amelyet beborítanak az izzó parázzsal. A parázs lassan pislákol, s ha sok van belőle, akkor magas hőmérséklete van, a harang alatt még fokozódik a hatása, s egy másfél óra alatt minden étel megsül alatta. A sütőharang alatt nemcsak kenyeret, hanem húst, egyéb keltésztafélét is sütöttek. Adatközlőim szerint azok az ételek, amelyek a sütőharang alatt készültek, sokkal ízletesebbek voltak, mint amelyeket a takaréktűzhely sütőjében illetve a kemencében sütöttek meg. A Balkánon a jobb éttermekben még napjainkban is használják ezt a sütőedényt. A cerepulja és a tűzhely formája szorosan összefügg egymással. Az edényt csak ott lehet használni, ahol szabad tűzhely van. Különösen a pásztorkodó népek kedvelték. Úgy gondoljuk, hogy a bunyevácok hosszú vándorlásuk folyamán a sütőharangot használhatták a kenyérsütéshez. A szabad tűzhelyet bárhol elkészíthették, egy-másfél óra alatt már kész is volt a kenyerük. A szabadkai tanyákon az I. világháborúig használták a sütőharangot. Többek között Nesto Skederovic vámteleki lakos mesélte, hogy az ő tanyájukon, ha szükség volt rá, a sütőharang alatt sütötték a kenyeret s más kelt tésztát. Sajnos a bunyevácokkal foglakozó szakirodalom keveset foglakozik ezzel a kérdéssel, ezért csak a visszaemlékezésekre támaszkodhatunk, érdemes lenne tovább kutatni, hiszen a vajdasági múzeumok gyűjteményében több ilyen sütőkészség is található. A lácija - a lacikonyha A bunyevác lácija kifejezés a magyar lacikonyha rövidített változata. A pusztai csárdákat Laci csárdának nevezték ezen a vidéken, azokat, ahol csak bort szolgáltak fel. A bunyevác tanyákon a régi időben mindig sokan voltak, egyrészt azért, mert nagycsaládi szervezetben éltek, másrészt a nagy mezőgazdasági munkák alkalmával, aratáskor, kukoricakapáláskor, kukoricaszedéskor napszámosokat, részes munkásokat is fogadtak. A napszámosoknak ételt, italt is adtak. A munkások élelmezése komoly feladatot jelentett az asszonyoknak. Nem csak kenyeret kellett sütni, hanem napjában kétszer is főtt ételt szolgáltak fel a munkásoknak. Éppen emiatt a nagy gazdák tanyáin külön épület volt a lacikonyha. Leginkább négyszer négy méter volt a belmérete, néha nagyobb is. Két részből állt. Az első része le volt padlásolva, a hátsó része szabad volt. Ezt kamimvàk hívták. A kamin alatt a fal mindkét oldalán sütőpadkák húzódtak el. A sarokban pedig egy-egy üstház emelkedett. Innen fűtötték a cselédszobát, ahol a kemence is volt. A középső sütőpadkánál nyílt a nyári kemence szája, maga a kemence kinyúlt a szabadba, amelyet nádas nyeregtetővel borítottak be. 107
