Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Alojzijje Stantić: A sütőharang használata a bunyevácoknál a szabadkai határban
és Torda vidékén. A északi térségben, ahol egykor alkalmazták a sütőharangot, élnek a bunyevácok. Kutatásaim során több sütőharang nyomára is rábukkantam, azok keletkezésének körülményét, használatát két adatközlőtől ismertem meg. Az egyik ilyen harang Veco Jaramazovié tanyáján volt a Györgyéni pusztán. Ez a puszta a szabadkai puszták egyike, Topolyával határos. A családnak a XIX. század és a XX. század fordulóján 200 lánc földje volt a Krivaja-ér nyugati szakaszánál. A gazdaság valahol a bácskossutfalvi határban Omoravicánál ért véget. Jaramazovié gazda még emlékezett rá, hogy a régi tanyájukon édesanyja a szabadkémény alatt a sütőpadkán az első világháború előtt, használta a sütőharangot. Többnyire kenyérsütéshez, vagy valamilyen kelt tésztát sütött alatta, de hús megsütésére is alkalmas volt. A XX. század első éveiben új tanyát építettek, s ebben már takaréktüzhelyet, csikósporhetot állítottál fel. Ettől kezdve a konyhában főztek, a crepulja pedig felkerült a régi tanya padlására, hátha még szükség lesz rá. A régi tanyát nem bontották el, többnyire abban laktak a szálláson dolgozó cselédasszonyok. A húszas években, amikor mégis elbontották a tanyát, a törött harangot eltemették abba gödörbe, ahonnan a földet termelték ki az új szállás falához. A másik sütőharang, amelynek rajzát mellékletben közöljük, Ivan Bačlija Pivač tulajdonában van. Az édesapjától örökölte. Az ő családja már nem használta, a padláson tartották. A nagyanyja kapta stafirba. Az asszony Ivan Antunoviénak, a tudós püspöknek volt az unokahúga. Ruža Antunovié mesélte, hogy a harangot az ő édesanyja hozta, amikor férjhez ment Bácsalmásra nagyon fiatalon. Az édesanya Julija Kalčevic 1847- ben született, első gyermek pedig 1863-ban, eszerint az említett eszköz 1862-óta a család tulajdonában volt. A családi hagyomány szerint új volt, amikor a szabadkai tanyára került. Feltételezzük, hogy azt vagy Bácsalmáson, vagy pedig Szabadkán vásárolták a XIX. század második felében, a vásárban vagy a hetipiacon. A félgömb alakú edénynek 50 centiméter az átmérője, 22 cm a magassága, a falvastagsága pedig két centiméter. A belsejének a falába apró kavicsokat, kődarabokat nyomogattak, hogy a meleget jobban tartotta. A tetején áttört fogantyúja van, emellett van rajta még egy dugó is, azt szükség szerint kinyithatták, annak függvényében, hogy a háziasszony mekkora gőzben kívánta sütni az ételt, tehát kiengedte-e a párát vagy se. Az étel illatából következtetett, hogy az elkészült-e már. Az edény külső oldalán viszont egy perem van, ami arra szolgált, hogy megtartsa a parazsat. Hogy miből készült azt nem tudtuk megállapítani, tény azonban hogy csaknem száz év múltán is kitűnő állapotban van, szinte új. A sütőharangok típusai A néprajzi szakirodalom anyagukra nézve két csoportba sorolja ezeket az eszközöket. Az egyik csoportba tartoznak a tűzállócserép harangok, a másikba pedig a fémből készültek. Ezeknek is két típusa van, az öntöttvas, illetve a kovácsoltvas. Gavazzi szerint az utóbbiakat a törökök honositották meg a Balkánon, és sacnak nevezik. A félgömb harangok készítésekor a finom agyagba lószőrt és kenderkócot gyúrtak, a falába pedig kődarabokat és kavicsokat helyeztek. A tetején, mint már korábban utaltunk rá középen egy fogantyú volt. A másik típus, amelyet a szabadkai tanyákon használtak üstformájú volt, tűzálló kerámiából készült, nem középen volt a füle, hanem két oldalán. Ez a fajta olcsóbb volt, kevésbé számított tartósnak. Egy-egy családban több is volt belőle. Egy nehéz kavicsokkal megerősített sütőharangot a Kalocsa környéki Szeremlén is találtak. Gavazzi szerint Szlavóniában, esetleg Bácskában vásárolták, mert 106
