Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006.)
III. A MINDENNAPI VALLÁSOSSÁG
Virrasztókba nem jártak. A rózsafüzér társulat összejövetelein nem vettek részt. Időnkét arra vetemedtek, hogy ünnepen is munkát végezzenek. Keveset imádkoztak. A vallásosság látszatát azonban igyekeztek megőrizni. Gyermekeiket megkereszteltették, elsőáldozásra, bérmálkozásra küldték. Templomban esküdtek, és ugyanezt várták el gyermekeiktől is. Halottaikat egyházi szertartással temetették el. Elvárták és örömmel fogadták a házszentelést végző papot. Általában megadták a plébánosnak kijáró tiszteletet is. Az a néhány ember, aki végképp hátat fordított a vallásnak, egyben hátat fordított a varsági társadalomnak is. A vallástól való teljes eltávolodásuk nem ateista szellemiségből, hanem általános elzüllésből, alkoholizmussal gerjesztetett tudatlanságból sarjadt. A néprajzi adatközlésekből, interjúkból világosan látszik, hogy a varságiak vallásosságának mértéke, valláshoz való viszonya a XX. század közepén sem volt lényegesen más, mint a XX. század utolsó évtizedében. Az 1940-es években látszólag minden varsági lakos vallásos volt, mivel az iskolai oktatásban az ateizmus még nem kapott teret. Mondhatnánk, csak vallásos nevelés létezett. Ráadásul a faluközösséget helyettesítő tanyai társadalom elvárta tagjaitól a katolikus keresztény magatartást. Ennek ellenére az 1940-es években is éltek Varságon nagyon vallásos és kevésbé vallásos emberek. Utóbbiak közül némelyek csak a sátoros ünnepeken: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, a varsági búcsú napján, valamint családi események: keresztelők, esküvők, temetések alkalmával jelentek meg a templomban. Talán helyettük is imádkoztak eleget a legistenfélőbb, legjámborabb, legbuzgóbb varságiak. Vallásos nevelés, vallásoktatás A XX. század végén a legtöbb varsági idős ember azt vallotta, hogy hajdan az öreganyja tanította meg imádkozni. Valóban, a régi családban, ahol gyakran együtt élt három generáció, a nagyanyákra várt az unokák imádságra tanításának feladata. Ha nem volt a háznál nagymama, az apa vagy az anya tanította meg a gyermekekkel a legfontosabb imádságokat. Amikor a gyermek már jól tudott beszélni, hosszas gyakorlással elsajátította a keresztvetés szövegét és mozdulatait. Utána következett a Miatyánk, az Üdvözlégy és valamelyik esti imádság megtanítása. A hosszabb imák szövege leginkább úgy rögzült maradandóan a gyermek agyában, hogy a család reggeli és esti közös imádkozásai alkalmával az imatanulásra fogott legkisebb gyermek is együtt imádkozott a család többi tagjával. A varsági plébános tapasztalata szerint a XX. század utolsó éveiben az általános iskola első osztályában a családi imatanítás eredményeként a varsági gyermekek óriási többsége már tudott imádkozni. Évfolyamonként két-három első osztályos tanuló akadt, akinek nehézséget okozott a Miatyánk és az Üdvözlégy elmondása. 2000-ben a Varság területén működő óvodákban a hazulról hozott tízórai egyidőben történő elfogyasztása előtt az óvónők vezetésével keresztet vetettek és imádkoztak az óvodások. Amelyik gyerek a bekerülésekor nem tudott keresztet vetni, azt rövid idő alatt megtanították az óvónők. A kiscsoportosok a tízórai előtt keresztvetés után, közösen énekelték:
