Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006.)
V. AZ EMBERI ÉLET FORDULÓINAK VALLÁSI VONATKOZÁSAI
A gyászcsalád a haláleset időpontjától és a ravatal elkészítési idejétől függően meghatározta, hogy melyik este, mikor történjen a virrasztás. A többi a járókelők dolga volt. Vitték a hírt tanyáról tanyára, fennsíkról fennsíkra. Akit érdekelt, könynyen megtudhatta, hogy mikor kell mennie virjasztani. Virjasztóba senkit sem hívtak. Oda mindenki a maga indulatából, szándékából ment el. A sólyomkői halott mellett elsősorban sólyomkőiek, a tisztási halott mellet tisztásiak, a bagzosi halott mellett leginkább bagzosiak virrasztottak. A legtöbb virjasztóban felfedezhetők voltak olyan személyek is, akik a nagy kiterjedésű varsági tanyavilág legtávolabbi, ellentétes szögletéből érkeztek. Ez természetes, hiszen a varsági tanyavilág egészét rokonsági és komasági hálók borították be. Mindenkinek volt a határ legtávolabbi zugában is rokona, komája, ismerőse, erdőgazdasági munkatársa, katonacimborája. Tiszteletlenségnek számított a halott családjával és természetesen a halottal szemben, ha valaki, akinek illett volna virrasztani, nem volt ott a virjasztáson. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a virjasztás társadalmi, közéleti eseménynek is számított, és a szétszórt hegyi tanyavilág népének jeles találkozási, beszélgetési alkalmat jelentett. Bizonyára akadtak olyanok is, akiket a felkínált nem kevés pálinka vonzott. Mindezek a tényezők hozzájárultak ahhoz, hogy a virjasztásokon még az 1990-es években is sokan vettek részt. A virjasztóban elhangzott énekeket és imádságokat leginkább a terület olvasótársulatának asszonyai énekelték és imádkoztak a koszorúfej, vagy a legjobb hangú énekvezető vezetésével. A virrasztásokon részt vevő többi asszony inkább csak dünnyögte az énekek szövegét. A háttérben, illetve a halottas szobán kívül üldögélő férfiak pedig jobbára hallgatva meditáltak és a remélt pálinkás poharakra gondoltak. Előfordult, hogy megszólták azt az asszonyt, aki föltűnően nem énekelt. „Ott ült, de még a száját sem tátotta ki" - mondták róla. Énekes asszonyok egybehangzó véleménye szerint nem volt könnyű a virjasztás „szellemi részének": énekeinek, imádságainak levezénylése. Énekvezetői rutin és jól összeszokott támogató asszonycsapat kellett hozzá. Előfordult, hogy a gyászcsalád tagjai szóltak a jó énekes hírében álló asszonynak, hogy estére jöjjön el halottjuk virrasztására. Az énekes asszonyok legtöbbször nem örültek a hívásnak, mondván, mennek ők a maguk jószántából is. Különösen fel voltak háborodva, ha fizetni akartak nekik. Azt tartották: Imádságért nem lehet pénzt elfogadni. A jó énekesek, akiknek nagy gyakorlata volt a virrasztásban, általában nem csak a saját olvasótársulatuk területének halottaihoz mentek el virrasztani, hanem távoli határrészek halottaihoz is. Különösen, ha valamiféle rokonság, komaság, régi jó ismeretség, munkakapcsolat kötötte őket az elhunythoz. Az 1990-es években a következő személyek számítottak jó énekesnek, énekvezetőnek Varság területén, akik sok virjasztóban énekeltek, imádkoztak: Balázs Ignácné Vass Margit (1950), Tisztás; Tifán Bertalan megyebíró (1926), Tisztás; Tifán Bertalanné Gothár Eszter (1929), Tisztás; Vass T. Jánosné Kovács T. Márta (1934), Bagzos; Fancsali Gáspárné Tamás Terézia (1944), Forrásköze; Berkeczi Lukács Ferenc (1928), Forrásköze; Berkeczi Lukács Ferencné Bálint Borbála (1941), Forrásköze; Jakab Ferencné Nagy György Julianna (1932), Sólyomkő; Pál Ignácné Veres Irma (1946), Sólyomkő; Tifán Áronné Szász Viktória (1945), Bagzos.
