Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)

Juhász Antal: Bárth János köszöntése

fejezetet írt a település késő feudalizmus kori történetéről és népéletéről. Fő forrása a Kalocsai Érseki Levéltár 1734-1848 közötti, eladdig föltáratlan iratanyaga. Bárth János éveken át részt vett a levéltár 18-19. századi iratainak rendezésében, s kiválóan sáfárkodott a kezébe vett gazdag forrásanyaggal. Kecel népéletének a falu telepítésétől a jobbágyfelszabadításig terjedő rajza, alapos dokumentációjával, kultúra- és emberközpontú szemléletével, egyedülálló a hazai történeti néprajzban. Az utóbbi évtizedekből Wellmann Imre könyve (A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében. Bp. 1967.), a Székelyföld népéről pedig Imreh István kötetei nyújtanak az adott korról hasonló ismeretanyagot. Az aránylag kései megülésü keceli tanyákról mintaszerűen dokumentált, modell értékű tanulmányt írt a kötetbe.

Az 1980-as évek második felében bekapcsolódott a 18-20. századi Duna-Tisza közi migráció kutatására vállalkozó munkaközösségbe, és elsősorban 18. századi határperek föltárásával járult hozzá a vizsgálat eredményeihez. Új forrástípusra, az 1960-as évek választói névjegyzékére hívta föl a figyelmet, amelyek dokumentálják a 20. század elején népesített puszták lakóinak származását (A választói névjegyzék, mint a népesedéstörténet forrása. In: Migráció és település a Duna-Tisza közén. Szeged, 1990.)

A kecskeméti Katona József Múzeum és a székelyudvarhelyi múzeum együttműködése keretében 1990 őszén az udvarhelyiek tanulmányi kirándulásra vitték vendégeiket Hargita megyében. Bárth János akkor figyelt föl Székelyvarságon a hegyi tanyák létére. A Duna-Tisza köze falvai és tanyái benépesedéséről többezer oldalnyi sárguló levéltári iratot és több száz idős embert vallató néprajzkutató „szíve csücskébe” attól a naptól fogva a székely hegyi tanyák kerültek. Tanulmányok, munkatársaival együtt írt és készülőben levő kötetek sora tanúskodik erről az erős elhivatottsággal párosuló érdeklődésről. Nem születésnapi köszöntőre tartozik, — talán korai is —, hogy keresse ennek a motivációját, de egy indíték mégis megfogalmazható. Székelyföldi tanyakutatásainak szaktudományi háttere az lehet, hogy az elődök — a nagy érdemű Bátky Zsigmondtól Erdei Ferencig és az etnográíús pályára indító tanáraiig — nem vették tudomásul a székely hegyi tanyák létezését. Erdélyi tanyajárásai hátterében — a fölfedező utak pezsdítő izgalma mellett — a néprajzkutató bizonyítási vágyát és kritikai vénáját érezzük.

Korábbi témáihoz az utóbbi évtizedben sem lett hűtlen: írt a Kalocsai Sárköz fogalmáról, a bácskai megosztott településekről, a tartozéktanyák kutatásáról, a kalocsai kontraktusokról, az észak-bácskai Csantavér újranépesedéséről. Kutatásmódszertani szemszögből igen tanulságos „A magyar népesedéstörténeti kutatások lehetőségei és korlátái" című tanulmánya (Üzenet, Szabadka, 1998. 1-2. sz. 8-22.)

A fiatalon beérkezett kutatóként számontartott Bárth János lehetőséget kapott arra, hogy a magyar népi kultúra új szintézisében két témakörről összegzést készítsen. Először „A katolikus magyarság vallásos életének néprajza” jelent meg, a Magyar Néprajz VII. kötetében (Népszokás, néphit, népi vallásosság. Főszerk. Dömötör Tekla. Budapest, 1990. 331—424.). A népi vallásosság úttörő érdemű tudósa, Bálint Sándor halála után bízta meg a szerkesztőbizottság, és tanulmányát alapos tárgyismerettel, az elődhöz méltó alázattal és beleéléssel írta meg.