Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Történeti források néprajzi megközelítésben - Deáky Zita: A veszettség kérdése Magyarországon a 19. század elején
DEÁKY Zita A veszettség kérdése Magyarországon a 19. század elején1 A veszettség (Lyssa, Rabies, Hydrophobia), más régi magyar elnevezéssel víziszony, ebdüh, dühösség az ókortól ismert emberen és állaton jelentkező betegség. Mégis Európa szerte, így nálunk is a 18. század második felétől szaporodtak meg azok az orvosi írások, tanulmányok, amelyek a betegség leírását, annak megelőzését és gyógyítását szélesebb kitekintéssel próbálták összegezni. A 19. század végéig, Pasteur felfedezéséig és az oltások bevezetéséig (1885) rendkívül veszélyes, orvosilag gyógyíthatatlan kórnak számított. Annak ellenére, hogy viszonylag kevés ember betegedett és halt meg veszettségben, mégis az egyik legrettegettebb betegségnek számít napjainkban is. Nemcsak a halálos kimenetel, hanem inkább a betegség lefolyása, a betegek szenvedése és kínja, valamint az orvosok tehetetlensége nemcsak a gyógyításban, hanem a szenvedés enyhítésében is hozzájárult a rettegéshez és a félelemhez, ami végigkísérte a veszettség történetét. Igen sok orvostörténeti, művelődéstörténeti és néprajzi forrása van ennek a témakörnek Magyarországon is. Gondolhatunk akár a kőrisbogárhoz kapcsolható hiedelmekre, a városi köztisztasági szabályokra, a különböző rendészeti ügyekre, a veszettséggel kapcsolatos hatalmas orvosi, közegészségügyi, állategészségügyi szakirodalomra, az egészségügyi felvilágosító kiadványokra, akár a népi gyógyítók receptjeire, vagy a veszettgyógyítók tevékenységére is.1 2 Annak ellenére, hogy a 18. század végétől számos állategészségügyi intézkedést hoztak a betegség megfékezésére és elterjedésére, és Pasteur felfedezése után nem sokkal az 1890-ben alapított Budapesti Pasteur Intézet kiterjedt megelőző és gyógyító tevékenységet folytatott,3 az 1980-as évek végéig felütötte a fejét a veszettség Magyarországon, és emberi életet is követelt. Minden bizonnyal az ország sajátos földrajzi adottságai, gazdasági rendszere és a közigazgatás hiányosságai is fenntartották a veszettség fenyegetettségét. Korábban a külterjes állattartás, de a migrációs folyamatok is, a beteg állatok és emberek nyilvántartásának és ellenőrzésének hiányosságai, a félreismert kórképek, a félelem a betegségtől és az oltástól, összességében az ismeretek kellő hiánya hozzájárult ahhoz, hogy szinte napjainkig előfordulnak veszettségi esetek, és az ókortól a középkoron át közel egységes köznépi képzetek és hiedelmek maradtak fenn a 20. század végéig nálunk is. A 18-19. századi magyarországi orvostörténeti források veszettséget tárgyaló iratai, a közegészségügyi és orvosi írások szervesen kapcsolódnak a nyugat-európai veszettségi irodalomhoz. Ennek legfóbb magyarázata, hogy az európai orvostudo1 A 19. századi falusi, mezővárosi népesség egészségügyének kutatása az OTKA támogatásával készül. 2 Hatalmas irodalma van a témának, éppen ezért csak kiemelésként hivatkozom az alábbiakra: MAGYARY-KOSSA Gyula 207-211.; GORTVAY György 1953. 21-23.; VAJKAI Aurél 1936. 155— 158., 1943. 113.; SZŰCS Sándor 1938. 394-399. 3 1942-ig 314.366 fertőzött ember gyógyítottak itt, és a halálozási arányszám Európában a legjobb, 0,06% volt. GORTVAY György é.n. 7. 51
