Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Kétvízközi homokszemek - Péter László: Miscellanea Jankovaciana
mellett megjelent a kerékpár is. Ügyes pakolással akár egy mázsa gyümölcsöt is haza tudtak rajta tolni.” Karsai Ferenc Jánoshalma néprajza (1987) című művében részletesebben is ír a dragacsról. „A nagyobb méretű, kétfülű, kerek vagy ovális kosarakba szedett gyümölcsöt kézi dragacson vagy kerékpáron, felakasztó horog segítségével hordták haza. Ha nehéz volt a teher, akkor a dragacs tolásában szíjból vagy kenderanyagból való nyakló segített. Két végét hurokra varrták, és a dragacs két nyelére akasztották, így a teher nagyobbik felét a váll izmai viselték. A dűlőutak száraz homokján nem volt könnyű végigtolni. Sokszor kellett az asszony vagy a gyerekek segítsége, akik egy kötéldarabbal húzták a nyikorgó dragacsot.” Erdei Ferenc már 1937-ben fölfigyelt a dragacsra mint a jánoshalmi piac jellegzetességére, egyben a gyümölcs- és szőlőtermesztés itteni sajátos eszközére. Jánoshalmán, mutatott rá, a gyümölcstermesztés paraszti teljesítmény. A határ kétharmada 1-5 holdas birtok: ezek termelik a szőlő és gyümölcs legnagyobb részét. Innentől szó szerint idézem: „A sok kistermelő kemény munkakészségét és termelési formáját legjobban jellemzik a százszámra látható tragacsok. Ez a németes-szerbes talicskaféle minden piacuk alkalmával halomnyi tömegben gyűlik össze a mérlegelő és csomagoló helyeken. Ezzel járnak ki kertjükbe, és ezen hordják haza a gyümölcs jó részét.” Szóvá tette a dragacs okozta különös nehézséget is: „A tragaccsal való közlekedés a legfőbb forgalmi gond Jánoshalmán, mivel a miniszteri rendelkezés eltiltja őket a járdáról, és mint »embervontatású járművet« az országúira parancsolja. Rengeteg a panasz emiatt...” Erdei azért vette észre ezt a sajátságos helyzetet, mert szülővárosában, Makón ugyanez volt a helyzet. Ott a hagymatermesztés teremtette meg a ládás tajicska szükségét. Azt írták róla: „a talicska jobban hozzátartozik a makói hagymáshoz, mint a csizma vagy a papucs”. S Makón már 1872 óta állandó vita folyt arról, tolható-e a járdán a tajicska. Ennek híre még Déry Tiborhoz is eljutott: Felelet (1950) című regényében anekdotaként írta meg a makai talicskával kapcsolatos rendellenességet. Erdei a Futóhomokban a társadalomtudós tárgyilagosságával fogalmazta meg a jelenséget: „Van egy kézi jármű — a belterjes kultúra első fecskéje —, melynek céljáról és értelméről a központi rendelkezés mit sem tud, és az országúira parancsolja.” A dragacs-tragacs a ’hord, visz’ jelentésű német tragen származéka; megvan a szerbben is (tragacej. Melyik vette a másiktól, kideríthetetlen. A talicska szláv eredetű: a taliga közvetítésével jutott nyelvünkbe: ennek lehet kicsinyítőképzős fejleménye. Ma már Makón is, Jánoshalmán is történelmi emlék a dragacs meg a talicska szerepe és vitája. De mint emlék érdemes tudatosításra, megőrzésre. A dragacs, a saráglyás talicska, jellegzetes jánoshalmi jelkép. Nem véletlen, hogy amikor 1928-ban elköltöztünk Jánoshalmáról, a szülőházam (Nagy Pál u. 14.) mellett lakó Begyik László bognármester és Zámbó Márton kovácsmester kis dragacsot készítettek számomra ajándékul, emlékül. Ma is megvan. Egy időben szülőfalumnak (bocsánat: szülővárosomnak!) akartam ajándékozni leendő múzeuma számára mint különleges érdekességet. De azóta láttam a könyvtár udvarán a néprajzi gyűjteményben több hasonlót, s rájöttem, hogy az enyém nem 458
