Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Kétvízközi homokszemek - Békési Imre: Kötelesek a vásárban
„Raktáron tartok és készítek mindenféle kötél- és zsinegárut, sport- és halászati cikkeket, zsákot, ponyvát, hálót és lópokrócot. ” A köteles mesterség számára jó feltételeket nyújtott ez a vidék. Nemcsak azzal, hogy a lakosság zöme mezőgazdasággal foglalkozott, s többféle kötélre volt szüksége; hanem egyúttal kiváló kendert is termelt, így a nyersanyagot helyben biztosította. Ezt olvashatjuk az 1862. évi Sárközi Árvíz könyvben: „Látni itt-ott gyönyörű kendert és ennél is szebb lent, mely pár év előtt is nagyban termeltetett, s jelentékeny jövedelmi forrást képezett. Len széles e határban szebb aligha terem, mint a Sárközben s különösen Kalocsa földjén."1 A kötéláru értékesítési alkalmaiban sem volt hiány: „Vásárjait Kalocsa már 1720-ban kapta meg. Négy vásárja volt évente. Éspedig a Mátyás-napi, Úmapi, Nagy-Boldogasszony-napi és András-napi. Vásárjait nemcsak a környék, hanem a bácskaiak és dunántúliak is tömegesen látogatják. Évente kb. 6200 marhalevelet állítanak ki, és 6400 átírás történik.”8 A kedvező helyi adottságok mellett nem lehettek utolsók Kalocsa mesterembereinek sorában a kötelesek. Az eddig ismert első adatként az 1790. évi egyházi összeírásokban jelennek meg; itt Fekete János egy segéddel,9 valamint Schaffer János családtagjaival dolgozó köteles neve szerepel.10 „Mint országszerte mindenütt — írja Dehény József —, úgy Kalocsán sem alkottak minden egyes iparág űzői külön-külön céhet, hanem többféle iparág tagjai egyesültek egy céhben (...). Legkevertebb volt a különvált szíjgyártó céh, amelyet az 1872-ben tartott céhet feloszlató gyűlés jegyzőkönyve szerint a szíjgyártók, kalaposok, cipészek és kötelesek alkottak.”11 A kötelesek már létszámuk alapján sem lehettek jelentéktelenek a szíjgyártó céhben. „1823-tól 72-ig, tehát 50 éven át mindössze 42 tag állott be a céhbe, akik között 9 cipész, 6 kötélgyártó, ezek között 2 dunapataji, 3 kalapos, 1 szitás, 1 ruhafestő, 1 téglaégető, 1 építőmester volt.”12 A céh feloszlatása után két mester dolgozott önállóan: Kiss Antal és Grenyó István. Fiaik is sikerrel folytatták a mesterséget. Faragó Károly solti köteles az 1904-1905-ös években náluk volt segéd. E dolgozat anyagának gyűjtésekor, 1957- ben még jól emlékezett arra az időre. Elmondta, hogy Grenyó Gusztáv az ipar jövedelméből forgalmas kocsmát nyitott, Kiss Antal pedig a város egyik legtekintélyesebb polgára lett. Kiss Antal több segéddel dolgozott, s különösen az Érseki Uradalomnak szállított sok árut. Marha- és borjúkötelet, kötőféket, istrángot mázsás tételekben rendeltek nála, s volt olyan ősz, amikor csak dohányzsinegből négy mázsát készítettek az inasok. Nagy volt a kereslet, könnyen meggazdagodott a mester. Kiss Antal visszavonulása után mesterségének utódai már nem vergődtek magasabbra az átlagos iparosnál, bár nem éltek rosszul. 7 VARGA Lajos 1927. 56. 8 VARGA Lajos 1927.68. 9 Fekete János bizonyára azonos Svartz Jánossal. Vö. a 3. és a 4. lábjegyzettel. 10 Tímár Kálmán szóbeli közlése. " DEHÉNY József 1922. 11. 12 DEHÉNY József 1922.14. 446
