Bárth János (szerk.): Bács-Bodrogtól Bács-Kiskunig (Baja-Kecskemét, 2003)

Kövecses Varga Etelka: A Duna-Tisza közét érintő népmozgások a XX. század közepén (Egy közösség példáján)

ma is őrzöm: egy középorsós, teljesen fából készült kisméretű prést, famozsarat, csizmahúzót, kisszékeket. Egy gyerekhordó kendőt a Balassa Múzeum részére vásároltam meg 1987-ben Brúszel Máriától. A gyerekhordó kendő vászon szőttes, amelyhez a kendert maguk termelték és helybéli takácsmesterek szőtték. Mintája piros, középső részén mintázatlan, két szélén szélesen díszített, de nem egyforma széles sávban. A szélesebbik résszel kellett átfogni a pólyát, hiszen ez a rész látszódott a legjobban. A díszítetlen részt a hátukon vetették át, majd a másik, keskenyebben díszített végét a pólya alá helyezték.

A kisfiúkat és kislányokat egyforma ruhában járatták. Viseletűket az általános „kivet- kőzés” időszakában hagyták el, de az öregek, például Balogh Imréné, aki ma 90 éves, vagy Brúszel Mária, aki 75 év körüli, még parasztruhában járnak.

Az általam megismert telepes családok összetartását hagyományaik, rokoni szálaik mellett erősítette és segítette munkaszeretetük, kitartásuk, a földmunkához való érzékük és hozzáértésük is. Brúszel Lajos Naszvadon már öt éves korában hajtotta az egylovas kocsit az érsekújvári piacra, s vitte édesanyjával a megtermelt paradicsomot és salátát eladni. Kisebb mértékben, a szőlő között, szintén termeltek zöldségféléket, de még a gyári munka mellett, Tát-Ujtelepen is termeltek hagymát leadásra.

Marázné Erzsiké még most is megköti a sustyaszatyrokat a család részére vagy az ismerősöknek. Elmondása szerint úgy érzi, hogy Táton végre megérkeztek, itthon vannak. Még a helyi asszonykórusba is belépett.

A sok megpróbáltatáson keresztül egymás közelében maradtak a rokonok, de a távolabbra telepítettekkel is megtartották a kapcsolatot. Lajos bácsi szavaival élve: „Nem léptek ki a csapatból.”

74