Bárth János (szerk.): Bács-Bodrogtól Bács-Kiskunig (Baja-Kecskemét, 2003)
Bereznai Zsuzsanna: Ünnepi táplálkozási szokások a nemesnádudvari sváboknál
Szombatonként, ha csak rövid időre is, fél órára vagy csupán pár percre, de ki kell sütnie a napnak, mert a szegényember a ruháját meg akarja szárítani. Vagy: A Szűz Mária kimosta a ruháját, és annak meg kell száradnia. A szombatok azért napsütésesek, mondta mindig a Dávid nagyapám, mert a Szűz Máriának ki kell mosnia a pelenkákat. Ezért egész éven át minden szombaton süt a nap, csak esetleg három szombaton nem. Mert a koldusembernek is ki kell mosnia a gatyáját. A napsütés nélküli szombatot vaknak mondja a hajósi népnyelv: en blenda Samsteg, azaz vak szombat. Húsvét szombatja viszont soha nem lehet vak, mert akkor mindig felragyog a nap. Szép, vallásos a hozzáfűzött magyarázat: Nagypénteken mindig nagy szelek fújnak. Azt mondták, azért, mert az Urat sírba fektették. De szombat reggel, akkor megszépülve ragyog minden, süt a nap is, mert az Úr kiszállt sírjából. (Em Karfraitig ischt ällawail en großa Wend. Nach haud sie gseit, dramm, wel dr Hearrgid scha em Grab ischt and maarga friah, em Samstaga marga, nach weatt älts klar and älts schia and d Sann scheint au, wel dr Hearrgid tuat aufstaiga vam Grab raus.) Különös jelleggel illeszkedett az ünnepek sorába - az első világháborúig - az első böjti vasárnap, hajósi nevén Schaibasannteg vagy Schaiblasannteg, amit korongvasárnapnak vagy korongocskavasárnapnak lehet fordítani. E nap legjellegzetesebb szokása a korongdobálás volt (Schaiblaschla vagy Schaiblawearfá). A délutáni-esti órákban a falu szélén mindenütt tüzeket raktak, melyeknél valami kerek tárgyat - ez a korong - addig izzítottak, míg tüzet nem fogott, majd fölhajították a levegőbe. A korongdobálás szokása a germán időkből származó napvarázslás.4 Valószínűleg a germán tavaszünnep utolsó maradványa. A tűz lángja és a feldobott kerek tárgyak röpte és szépsége volt hivatva hirdetni a nap és a tavasz diadalát a tél zordsága után. Német földön ez leginkább a Funkensonntag ítűzvasárnap vagy szikravasárnap) néven ismeretes. Ez a télűző, tavasz-, termékenység- és szerelemvarázsló szokás csak a germán népeknél terjedt el, legteljesebb szokásrendszere pedig az alemann-sváboknál alakult ki. Ebbe a népcsoportba tartozik az öt-hat magyarországi sváb település közül a hajósi nép is. A szokást az első világháború elsodorta, más szép szokásokkal, pl. a karácsonyi pásztorjátékkal együtt. Még halványan emlékeztek rá a ‘20-as években egy-két népcsoport körében. 1935-36-ban egyetlen népcsoport kísérletezett a szokás új életre keltésével, de aztán végképp kihunyt ez a tavaszi ünnep. A legidősebb hajósiak elbeszélései alapján viszont még rekonstruálható a korongdobálás szokásának minden ága-boga. E szokást rendkívüli sokféleség jellemezte. Minden csoport, amely összegyűlt a falu végi réteken, egyben-másban másképp ünnepelt. A lényeg azonban szinte mindig egyforma volt, és az ünnep lefolyása egyezett más német települések ünneplésével. A fiatal fiúk, Hajóson azonban a fiúk és lányok együtt, kimentek a falu szélére, ahol tüzet raktak otthonról vitt rőzsével, kukoricaszárral. A kisebb, inkább csak jelképes tüzek esetében a helyszínen talált száraz gallyak is megfeleltek. Ötven rőzse meggyújtásakor azonban egész máglya lobogott, és ilyenkor az ünnepség nem is fél órácskáig tartott, hanem elhúzódott az esti-éjszakai órákba menően. A tűz körül állva egy botra valamiféle kerek tárgyat tűztek. Ez lehetett fából vagy keménypapírból a fiúk által előre elkészített korong, de megfelelt a száraz tehénlepény, a félszáraz, marokkal gyúrt sárgolyó is. Ezeket botra tűzve a tűznél megizzították, körbeforgatták, majd jól meglódították, hogy minél messzebbre szádjának. Néha krumpliba 4 WILD Katalin szíves közlése. 115
