Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 13. 2008-2009 (Kecskemét, 2010)
I. Muzeológusok, gyűjtők, adatközlők - Kelemen Áron: Muzeológus – fényképezőgéppel
Kelemen Aron: Muzeológus - fényképezőgéppel kivágás, nézőpont érzékeny, de nem tolakodó válogatásával azok atmoszférájának érzékeltetését is beleérti. (Emlékszem, amikor a Hej halászok, halászok... c. kiállítás ötletét Sultis Lászlóval felvetettük, akkor mondott is valami olyasmit, hogy ő nem azért fényképezett, hogy a képek kiállítva legyenek. De egy-egy jól sikerült fotójánál azért látható volt egy elismerő félmosoly. És a végén határozottan elégedett volt.) A múzeumok nem pusztán kulturális értékeket gyűjtenek és rendszereznek, hanem értéket állítanak elő, illetve megteremtenek értékeket azáltal, hogy a tekintetet irányítják, megszervezik/rendezik a látás útját. Általában ezen helyek maguk a kiállítások. Magától értetődő, hogy nem beszélhetünk a látogató szemszögéből tiszta alany-tárgy kapcsolatról, amikor a múzeumi mediációról beszélünk. (Ez a kiállítás terében, annak hagyományos eszközeivel mindig többszörös.) Egyrészt a képkészítő kiemelése (szakmai tudásából, egyéni látásmódjából, a téma iránti elköteleződésből, illetve témája és saját maga kapcsolatából kiindulva), a keret, és a bennfoglaltak elhelyezése. Másrészt ezen képek elhelyezése a kiállítóhelyen belül, az anyag kontextusában, ugyanazon fotók önálló bemutatása. A látogató számára tehát a tárgy sohasem ismerhető meg közvetlenül. De ha elvonatkoztatunk minden határozmány- tól és szűz szemmel pillantunk rá egy képre, akkor a jó fotó kifejezést a szerencsés esetben meglévő esztétikai érzékenységünktől vezetve minden mérlegelés nélkül szinte azonnal rásüthetjük egy fényképre. Ez természetesen mindig a befogadó körülményeitől is függ (egyéni ízlés, kulturáltság stb.). És, hogy a kontextualizáltság mennyire fontos, ebben az esetben - gyors tetszésnyilvánításban - másodlagos. Nem így egy kiállítás terében. A jelentésképzés a rátekintéssel egy időben már meg is kezdődik. A kontextus megléte másrészről - ha e képeket, mint „etnofotókat” nézzük - különösen fontos. Ugyanis, ha a látogatót egyedül hagyjuk csupán magukkal a képekkel, akkor pont azt a jelentését veszíti el a kép, amivel átlépte pusztán tárgyközlő funkcióját. A kiállítás tehát abból a szempontból volt szerencsés és egyben érdekes, hogy egy kis teremnyi fel nem címkézett halászati témájú fotót a következő terembe átlépve egy nagy halászati kiállítás követett. A dolog pikantériája, hogy ezen a kis termen keresztül vezetett az út a többi kiállításba. A fényképezőgép optikája nem ítél, és nem válogat, s így látásunkat nem a tükröződés irányítja, hanem a képkészítő kiemelése, aki a kép keretével kirekeszt és beemel. Értelmezi a látottat, tudja, mit akar megörökíteni és milyen környezetben. Hasonlóan a kép nézője, befogadója, hacsak nem jelölik ki egyértelműen az értelmezői mezőt (pl.: 1950. július 20. Duna-Cserta; pecáló fiú, a bokorfelelős fia), keres, értelmez, kontextualizál. Gyakorlatilag párbeszédbe elegyedik a képpel, ami mindenféle határozmány nélkül is végbe menne. Hiszen ilyen a fotó és bármilyen kép természete, ami túlmutat a dokumentáláson. Nem pusztán rámutat tárgyára, de teret enged, sőt megkívánja az értelmezést. Természetesen, hogy mekkora ez a tér, illetve, hogy milyen a mélysége, azt mindig a kiállítás tere és a megjelent képek kiállítási módja is befolyásolja. Az egyes képek befogadását is befolyásolja. Lévén a szem egyszerre nem tudja befogadni a látottakat, így nem is tehet mást, mint keres, összekapcsol. Egybeköt, kölcsönösséget, jelentést feltételez. A jelentéstulajdonítás - legyen az mégoly egyértelmű - olyan szervező erő, mely természetes szabadságunkat előfeltételezi, de nagyban függ az adott kép struktúrájától. Tudományos fotóknál szűkebb, a szerzőiség keze nyomát egy kicsit is magán viselő képek pedig tágabb 50
