Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 13. 2008-2009 (Kecskemét, 2010)
I. Muzeológusok, gyűjtők, adatközlők - Kelemen Áron: Muzeológus – fényképezőgéppel
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében teret hagynak az értelmezésben. Jelen esetben olyan néprajzi tárgyú fotókat hoztam példának (illusztrációnak), melyekben bizonyos mértékben a tárgy irányítja figyelmünket, de a tárgyon túllépve felfedezhetünk bennük némi cinkosságot is. E példaként beemelt képek különböző fényképészeti műfajok határához közelítenek, és egy múzeumi térben, azonos téma reprezentációjában kétféle párbeszédet is folytathatnak a befogadóval. Érdemes elgondolkodnunk ezeknek a fényképeknek a szemlélése közben, hogy többféle módon kezelt közvetítésük nem árnyalja-e jobban a múlt ébresztésének, eltűnt foglalkozások, emberek régen volt tereinek emlékezetét, mint a mereven realisztikus és alaposan rendszerező szemlélet a kiállítások terében? Ez a kérdésfelvetés átvezet bennünket a múzeumi gyakorlat terepére. Korunkban a múzeumok, hogy fenntarthassák a figyelmet és az érdeklődést, nem pusztán a terekben, hanem a bemutatás formáiban is nyitniuk kell. Ahhoz, hogy néha elszakadhassunk az egy líneára felfűzött didaktikus kiállítási gyakorlattól, fel kell vállalnunk, hogy egy téma - ez esetben néprajzi, helytörténeti megörökítések - újrafogalmazását a tárgyaktól eltávolodva a vizuális megjelenítések játékterében alkossuk meg. Pontosabban a kiállítási narratíváknak egy olyan határmezsgyéjén mozgó gyakorlat fontosságát húzom alá, ahol a választott tárgyat meghagyják a maga „nyersességében”, és kellőképp tág teret hagynak a befogadónak a jelentésalkotásban. De természetesen e tér nem lehet a magára hagyás tere, ha fotókról van szó, különösen néprajzi, történeti témájúakról. Fontos tehát kimondanunk, hogy egy jövőbeni és elsősorban fotóművészeti szempontból válogatott kötetnél vagy kiállításnál óvatosan kell eljárnia annak, aki magára vállalja a válogatás feladatát. Ugyanis egy kiállítás vagy egy könyv olvasásának hagyományos módja, esetlegessége (balról- jobbra) önkéntelenül egy narratív térbe rántja nézőjét vagy lapozóját. Azaz egy sosem volt történetet mesél, aki ilyet rendez vagy szerkeszt. Az önkényes narratívák természetesen elkerülhetetlenek egy kiállítás rendezésekor is. Mikor szembetaláljuk magunkat azzal a helyzettel, hogy a néprajzi érték, etno- gráfusi alaposság, dokumentarista érzékenység és a művészi látásmód mintegy egyszerre tárulnak elénk, akkor felmerül a kérdés, hogy egy múzeumi hagyaték (jelen esetben Sólymos Ede fotói) válogató bemutatása mennyiben kell, hogy didaktikusán ragaszkodjon a gyűjtő választott tudományának erényeihez. Pontosabban, ha kikerülnek egy esztétikai és - természetesen - önkényes szelektálás után Sólymos Ede fotói a nagyközönség elé, számítanak-e egyáltalán alkotójuknak a fotó felhasználását illető intenciói? Részét képezhetik-e a közvetítés, bemutatás, tanítás vizuális anyagának, mint információforrások vagy esztétikai tárgyak? Illetve működhet-e az egyik a másik háttérbe szorításával? (Elhangzott: Szalkszentmárton, 2009.) 51
