Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 13. 2008-2009 (Kecskemét, 2010)
I. Muzeológusok, gyűjtők, adatközlők - Kelemen Áron: Muzeológus – fényképezőgéppel
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében teljes felületét (ö, ezt, így). Továbbá azt a képet is, amelyen a kép készítője - természetesen a körülmények függésében — gondosan meg is szerkeszti a „hálóhúzást”. De a megkomponáltságot tényleg háttérbe kell-e szorítani a szigorú dokumentarista szándék miatt? Ha a kép értékét, mint dokumentumot kezeljük, akkor a válasz egyértelműen nem. Dokumentumértéke van mindkét, a példában felhozott képnek. Forrásnak tekinthetjük a gondosan komponált és a „korrekten rögzített” fotót is. E tekintetben különbség nincs a kettő között. A kifejezés tekintetében viszont annál több. Míg első példánkban mindent megtudhatunk arról, hogy a folyamat hogyan zajlott le, addig a második esetben úgymond nem csak látjuk, hanem emellett a kompozíció valami többet próbál megmutatni. Sólymos Ede fotóhagyatékát áttekintve szembeötlő azon alaposság, ahogyan tárgyához viszonyul. Sokszor ugyanannak az „eseménynek” több szögből, fázisról fázisra való felvétele nem pusztán etnográfusi alaposságáról vagy szakmai alázatáról tanúskodik, hanem végtelen nyitottságáról is. Fényképeinek többsége hagyományosan és készítőjük intenciója szerint realista módon, a bemutatás, felmutatás érdekében készültek. Elsődleges funkciójuk a látott tárgy megjelenítése néprajzi vagy történeti munkák illusztrálására. Sólymos Ede nem tárlatokra fotózott. Sőt. Arányaiban fotói nem mennek túl a néprajzi terek, tárgyak, néprajzi szempontból vizsgált események megörökítésén, de mégis terjedelmes fotóörökségéből jelentős azon képek száma, amikor elvarázsoltnak érezzük alkotóját. Egy kis szójátékkal élve mondhatjuk, hogy gyakran a gépe objektívje szubjektív volt. Mondhatjuk ezt teljes nyugalommal és anélkül, hogy egy tudományos vizsgálódás önkényes mediációjáról beszélnénk. „Ha a kamera a világot ábrázolja (vagy ezt várják tőle), akkor a fényképész keveset nyom a latba, ha viszont csupán eszköze az elszánt, nyomkereső szubjektivitásnak, akkor a fényképész: minden.”1 Sontag két fényképészi attitűdről írt sora (ami természetesen nem nélkülöz némi leegyszerűsítést) és a benne szereplő két pólus között úgy gondolom, van átjárhatóság. Sólymos Ede fotói között - kisebb arányban ugyan, de nem kis mértékben - találunk szép számmal olyanokat, melyek egyik oldalhoz sem sorolhatók. A nagy mennyiségű gyűjteményt áttekintve egy-egy „témában” rejlő néprajzilag használható pillanatot szinte már zavarba ejtő gyűjtő- szenvedéllyel fotóz. Mégis sok alkalommal elkalandozik, és ilyenkor képein szinte kiegyenlítődik a tudományos feldolgozásra vagy illusztrációra „használható anyag” és az azon túlmutató, a kontextust érzelmekkel, hangulati elemekkel megtöltő kom- ponáltság. (Hangsúlyozom, hogy ezek a képek nem egy gazdaságossági szelektálás jobb híján állapotában kerültek a kartonokra és a gyűjteménybe.) Érdekes megfigyelni azt a kettősséget, amely Sólymos Ede képeit jellemzi. Mikor a gyűjtés lehetett az elsődleges, akkor mondhatnánk fotós naivitással és etnográfusi precizitással örökítette meg tárgyait. Máskor meg szemmel láthatóan a gyűjtés mellett a közvetítés is hangsúlyt kapott, és ilyenkor letagadhatatlanul magukon viselik ezek a képek szerzőjük érzelmi viszonyulását és dokumentarista látásmódját. Ezeken a fotókon úgy, olyan formában közvetíti a szituációkat vagy tárgyát, amilyennek ismeretei alapján a leginkább kifejezőnek érzi, látja. Ez a közvetítés ismérve. Ha valahogy mégis jellemezni kellene Sólymos Ede fotós attitűdjét, inkább közelebb áll az a világot ábrázoló, háttérbe kívánkozó kutatóhoz, aki a tárgy, esemény, helyzet ábrázolásába a kép1 SONTAG, Susan 1981. 141. 49
