Bánkiné Molnár Erzsébet - Bereznai Zsuzsa (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 11-12. (2006-2007) (Kecskemét, 2008)
2006 - I. Múzeumpedagógia, múzeumi marketing, múzeumi tudományok - Székelyné Kőrösi Ilona: Történelem, néprajz, múzeumpedagógia
Székelyné Körösi Ilona: Történelem, néprajz, múzeumpedagógia tölti be az intézmény azt az alapvető feladatot, amelyet más intézmény nem végez el helyette: kulturális örökségünk egy részének szakszerű gondozását és megőrzését.) Múzeumpedagógiai törekvések A múzeumok hosszú ideig zárt, a megőrzésre és a tudományos kutatásra koncentráló intézmények voltak, a bemutatás funkció szűk, főként szakmai körre korlátozódott. A közművelődési és múzeumpedagógiai törekvések a 19. századtól követhetők nyomon, és megerősödtek a huszadik század első felében, különösen a két világháború közötti években. Egy közeli példát idézve, amikor 1924. július 6-án a nagyközönség számára is megnyílt az új épületbe költözött kecskeméti Városi Múzeum, gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter megnyitó beszédében kiemelte: a modem múzeum nemcsak a tudomány felszentelt műhelye, „hanem egyúttal demokratikus intézménynek is kell lennie, amely megkönnyíti a tanulást. Amikor ezt a múzeumot ünnepélyesen megnyitja, teszi ezt abban a reményben, hogy a kecskeméti múzeum teljes mértékben betölti hivatását: amellett, hogy laboratóriumot szolgáltat a tudományos kutatások céljaira, egyben didaktikus, demokratikus intézmény lesz, amely csak javára fog válni Katona József városa kulturális fejlődésének.” Hasonlóképpen szólt Czakó Elemér vallás-és közoktatásügyi államtitkár is: „...hiszi, hogy a kecskeméti múzeum vezetősége, mely igazán szép, rendkívül értékes anyaggal rendelkezik, úgy fogja ezt az anyagot felhasználni, hogy nemcsak mutat, szórakoztat, gyönyörködtet, hanem tanít és oktat is vele”. A korabeli ismeretterjesztő munkában és a múzeumi tevékenység megismertetésében nagy szerepe volt az akkori múzeumigazgató, dr. Szabó Kálmán személyének. (Ne feledjük: a két világháború közötti múzeumi ismeretterjesztés egyik motiváló tényezője a Trianon utáni kultúrpolitikában keresendő, amely nagy hangsúlyt fektetett a múlt emlékeinek megismertetésére és a nemzeti összetartozás tudatosítására.) A múzeumpedagógiai törekvések a második világháborút követően megtorpantak, az 1950-es években a múzeumok belső munkáját is nagyban meghatározták a felsőbb pártpolitikai elvárások. Az 1960-70-es évektől kezdődően új múzeumpedagógiai mozgalom indult szerte az országban, számos helyen gyermekfoglalkozásoknak adtak helyet a múzeum falai között, intenzív elméleti-módszertani munka és publikációs tevékenység kezdődött a múzeumpedagógia kérdéseiről. A múzeumokról alkotott korábbi sztereotip kép (elefántcsonttorony, szentély, vitrinekben porosodó tárgyak, csönd, mozdulatlanság...) fokozatosan változott. A múzeumok társadalmi kihívás előtt álltak, amelynek lényege az volt, hogy a múzeumban őrzött közkincset a szélesebb közönség, mindenekelőtt a gyermekek, az iskoláskorúak számára valóban hozzáférhető közkinccsé tegyék. A szakemberek sok segítséget meríthettek a hazai művészetpedagógiai előzményekből (Lyka Károly fogalmazta meg például, hogy „a mai diákokból lesznek a jövő műpártolói”) és a külföldi példákból. Az egyik német szerző, Klausenitz Wolfgang szerint „a múzeumpedagógusnak fel kell ismernie a speciális oktató lehetőséget és jelleget, és ezt kamatoztatni kell. Ha ez nem következik be, akkor a múzeumot »kacattárnak« nyilvánítja a társadalom, és megvonja tőle a támogatást.” Amerikai múzeumpedagógusok pedig már az 1960-as években felhívták a figyelmet arra, hogy az iskolák számára milyen óriási lehetőséget rejtenek a múzeumok: „Alap26
