Bánkiné Molnár Erzsébet - Bereznai Zsuzsa (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 11-12. (2006-2007) (Kecskemét, 2008)
2007 - Mestermunkák muzeológus szemmel - Székelyné Kőrösi Ilona: Suba a Duna-Tisza közén
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében ornamentikát ábrázoló tömör hímzés madár formára emlékeztető kompozícióban, alján széles szegőirha több sor hímzéssel. Az 1891-ben készült hartai suba Grőb Henrik munkája. Díszítése és színvilága szinte teljesen megegyezik a kecskeméti Dékány család termékeivel. Mindössze annyi az eltérés, hogy válltányérjának hímzésébe bekerült a címer, kicsit változott az egész kompozíció. Hátán és elején új elem jelent meg: egy színes kismadár, amely elüt a hímzés többi részétől. A halasi suba A tányérnélküli, vállas szabású, ún. vócos subák legjelentősebb szűcsközpontja a Duna-Tisza közén Kiskunhalas volt. A legértékesebb és a legtartósabb - gyakran egy életre szóló - felsőruha Halason is a suba volt, a hagyomány szerint a fiúk vőlegény korukban kapták életük első subáját. Bőségétől függően minimum 5-6, de inkább 9-10 bőr volt szükséges hozzá, az „egykerék” elnevezésű nagy subát 12, néha 16 bőrből szabták. A suba keskeny, felálló nyaka fekete, rövidszőrű báránybőrből készült. Gallérja a hátán egy egész fekete báránybőr, lábaival együtt, a szücsmesterek visszaemlékezései szerint ez volt a debreceni kormos gallér. Elöl a nyaknál szattyánnal behúzott fagombbal gombolódott, a gombházat összesodort szattyánból készítették. A bőrök összeillesztéseihez erősítették a keskeny szattyánbőr csíkot, a vócot, amelyről az elnevezését is kapta ez a szűcskészítmény. Az ünneplő subákat irharátétekkel és hímzéssel gazdagon díszítették. A hétköznapi, mindennapos viseletre készült darabokat nem cifrázták. „Ezek egyszerűbb subák voltak. Használták tanyai családok, nők is, sőt még a gyerekeket is beleültették a kocsin. Abban nem fáztak meg, nem járta át a télnek a hideg szele. A kocsizó subák bokáig értek, belül viselték a szőrös felét... Ha eső esett, vagy hó, akkor a szőrét hagyták kívül, mert a bőrére káros hatással van, ha megázik. Voltak még szép feketeszőrü, fekete bőrű subák is. Lehetőleg védték az esőtől a subákat, inkább a szűrt vették föl a parasztok esőben.” A 19. század utolsó évtizedeiben Halason még négy magyar szűcs működött (Monda Mihály, Kaszás Lajos, Németh János, Csényi József), rajtuk kívül néhány kontár és mindössze egyetlen német szűcs, aki gallérokat, sapkákat készített. A mesterségről és a szűcshímzések motívumkincséről az eddigi legteljesebb gyűjtőmunkát Nagy Czirok László végezte. 1896-97-ben mint Dékáni Árpád rajztanár tanítványa, iskolai dolgozathoz gyűjtötte a halasi szűcshímzések motívumait. Munkáját rokoni körben, sógora, Csonka Mihály tanyáján kezdte, éppen lakodalmi előkészületek közben, amikor Mihály bátyja bemutatta új subáját. Még ebben a tanévben felkereste Németh János szűcsmestert is, és hatvan darab rajzot készített a mester által használt hímzésmotívumokról. Németh János eredeti rajzai még az 1870-es években, vándorútja során készültek. Nagy Czirok László az 1930-as években gyűjtött ismét Németh Jánosnál és Csényi Józsefnél, akinek apja, nagyapja, dédapja, sőt a fia is szűcsmester volt Halason. A Thorma János Múzeum Adattárában és a Néprajzi Múzeum Ethnologiai Adattárában található adatközléseik hozzásegítenek bennünket a halasi szűcsmunkák történetének megismeréséhez. A halasi subát már a színéről is meg lehetett különböztetni a más városban készültektől. A szűcsök sárga szatinóberrel festették a bőröket, amelyek világos sárga színt kaptak. A mintákat hímzés előtt tintával rárajzolták a bőrre. Az általuk használt 135
