Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Nemzetiségek Észak-Bácskában - Mándics Mihály: Kik is azok a bunyevácok?
Mándics Mihály sok legendával is emlegetve - hagyományozódott ránk. Szerencsésnek tartom magam, hogy meglátogathattam őseim feltételezett szülőföldjét. A mai Magyarországon élő horvátok nagy része Bosznia-Hercegovina és Dalmácia területeiről érkeztek. Elsősorban a ferences papjaiknak köszönhetően hűségesek maradtak katolikus hitükhöz és egyben etnikai hovatartozásukhoz is. Mielőtt folytatnám, tisztáznunk kell egy elterjedt félreértést: A „hazai déli szlávok”, „délszlávok”, kategóriájának politikai, kulturális és a népszámláláskor is gyakorta alkalmazott megnevezése a korábbi jugoszláv (délszláv) államalakulat kulturálisan, politikailag és gazdaságilag nem mindig és mindenben megalapozott szerkezetéből adódott elsősorban. Ez a megnevezés és persze a mögötte megbújó egységesítő politika jól lefedte a politika szándékát és egészen az 1980-as évek végéig többé-kevésbé elfogadottá vált a hazai horvát, szerb és szlovén lakosokat vezetők körében.13 Korábban hosszú ideig nem volt egyértelműsítve a három, több szempontból rokon nemzet: a horvát, szerb és szlovén igen eltérő történeti és kulturális sajátossága. Az említett déli szláv népekhez tartozó három eltérő nemzetiségre is ezt a politikai megjelölést kezdték használni 1945 után, s össze nem illő kultúrákat erőltettek egymás mellé. A közösen megalakult társadalmi szervezet neve is „Délszláv Szövetség” lett. Egyértelműsítve. A bunyevácok olyan „délszlávok”, akiket a régi dokumentumok hol szlávoknak, szlovinoknak, hol dalmatáknak ill. illíreknek emlegetnek (napi szóhasználatban helytelenül ugyan még „katolikus rácz ill. szerbként”). Római katolikusok, a horvátok azon etnikai csoportja, akik semmiképpen sem tartják magukat azon szlávok utódainak, akik a magyar honfoglalás idején éltek itt. Ők jövevények, akik az őslakosság egy szűk rétegére települtek ide. Nem egy időben s nem ugyanazon tartományból. A honfoglalás és a 19. század vége között hosszú időszak telt el úgy, hogy nem vagy alig voltak átfogó népösszeírások, népszámlálások. Az etnikai kisebbségek statisztikai ill. demográfiai helyzetének megismerési szándékával csak 1880-tól, a népszámlálásoktól kezdve találkozunk először, amikor a nyelvtudásra is rákérdeznek. A századfordulón az érdi, ercsi, tököli rácokat is még bunyevácoknak hívták. Táj szólásuk, népviseletük azonos a bácskai bunyevácokéval. Itt említem meg, hogy néprajzi szempontból számos csoportra (13) osztotta a hazai horvátokat Sarosácz György muzeológus.14 Magam is úgy vélem, hogy igen jelentős nyelvi, társadalmi különbségek vannak az egyes hazai horvát csoportok és az irodalmi nyelv között. Igen erős a különbség például a bácskai, a zalai, vagy a Sopron környéki horvát dialektusban. Egymás közti táj szólásaikon való társalgásuk olykor megértési gondot jelenthet, persze nem egyforma nehézséggel. Ennek ellenére a többség nem keresi némileg eltérő, különbözőségük okait, gyökereit. Szükségesnek vélem megemlíteni e körben, hogy a horvát és a szerb nép nyelve, ha hasonló is, nem egy és 13 GYÚROK 1998. 154. 14 SAROSÁCZ 1973. 369-386. Sarosácz György etnográfiai szempontok szerinti felosztásában a következő hazai horvát csoportokat különbözteti meg: I. Bunyevácok; II. Sokácok: - bácskai, mohácsi, falusi, Dráva-menti; III. Bosnyákok; IV. Egyéb horvát csoportok: Dráva menti 1. és 2. somogyi, muraközi, nyugati-gradistyei 1. és 2.; V. Rác-horvátok 22
