Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Emlékezés a szabadságharcra - Farkas Lajos: Petőfi-kultusz Szalkszentmártonban
Farkas Lajos Szalós Mihály, aki ebben az időszakban a szalkszentmártoni gyülekezet lelkipásztora, s a szájhagyomány szerint Petőfi barátja volt, minden bizonnyal gondosan ügyelt arra, hogy a hatalom az egyházra vonatkozó kompromittáló feljegyzéseket ne találjon. így kérdőjéleződik meg a szabadságharc ideje alatt keletkezett presbiteri jegyzőkönyvek sorsa is. Egy biztos, most az egyházi irattárban lévő anyagban nem találkoztunk olyan feljegyzésekkel, amelyek az akkori nemzeti ügyet is érintették volna. Szalkszentmártonban sok szájhagyomány keringett Petőfi körül, ami Világos, de főleg Segesvár után csak fokozódott. Majsai Károlynak viszont sikerült két szájhagyományt rögzítenie, melyeket könyvében a következőképpen ír le. Az első: „Bállá Béni volt az én öregapám, mi csak tyatyának hívtuk, mert régen így nevezték az emberek az öregapjukat, az öreganyjukat meg szülének. Szóval mondta tyatyám, hogy ő még kisgyerek volt mikor Petőfi itt volt Szentmártonba. Volt neki egy tanítója, az volt Petőfinek a barátja, egy estefelé, télen azt mondta tyatyámnak a tanító, vidd el ezt a levelet Petőfi Sándornak, a piaci kocsmába. Viszi tyatyám a levelet, megtalálta Petőfit a szobájában. Ott írt valamit, mellette az asztalon meg egy faggyúgyertya égett. Hitvány, vékony fiatalember volt Petőfi, úgy mondta a tyatyám de jobban nem is őt nézte hanem a faggyúgyertyát, mert olyat életében először látott, odahaza náluk csak olajmécs égett a kemence vállán. No elolvasta Petőfi a levelet, gyorsan ő is írt egy cédulát azt odaadta tyatyámnak, hogy szaladjon vissza vele a tanítóhoz. Hát így látta tyatyám Petőfi Sándort, ezt aztán sokat emlegette.” A másik mese Zsigmond Lajostól származik, aki 1870-ben született, és 1955-ben, 85 évesen mondta magnószalagra a következőket: „Nagyapám Zsigmond Gergely 1819-ben született és fuvarosember volt. Két olyan lova volt, hogy ha Szentmártonból megindultak Pestre, egyszer sem kellett az ostort megfogni. Azt mondja egyszer az öreg Petrovics nagyapámnak: Hallod-e Gergely, vidd fel ezt a gyereket Pestre. Nagyapám befogott. Vitte Pestre Petőfit. De lassan ment az utazás mert Petőfinek minden faluban volt valami barátja, mit mondta neki mindenhová be kell térnie. Későn értek Pestre a pesti vásártéren állt be a kocsival a nagyapám, Petőfi leugrott a kocsiról szaladt azt mondta a színházhoz megy. Másnap találkozott újra nagyapámmal és igen jókedvű volt, azt mondta írt a színháznak egy színdarabot. Pénzt csörgetett a zsebében azt mondta a színháztól kapta. Akkor elváltak Petőfi Pesten maradt a nagyapám megjött vissza Szentmártonba.” A hagyomány, a szokás sokszor sokkal erősebb mint a törvény. Én ebbe a kategóriába sorolom a legendát is. A legenda életképes gyökerekből táplálkozik, valóságalapja van. Ennek ellenére a legenda az idők folyamán változik, átalakul. A nép lelke emberöltőkön keresztül öltözteti, végül a maga formájára alkotja. Ez így természetes, mert ebből világlik ki, hogy a nép azonosul a régi történetekkel, a régi szereplőkkel. így azonosítja saját magának, így fogadja el saját magának. így van ez a szalkszentmártoni Petőfivel is, él művein keresztül, de él a hozzá fűződő legenda is, nem hal meg, harcol az idővel, állja a harcot, újra meg újraéled. Szalkszentmártonban a 19. század első harmadában született emberek közül sokan ismerték vagy ismerhették Petőfit. Ez volt az első generáció, tehát aki találkozott Petőfivel, és e találkozás valamilyen benyomással lehetett rá. Ez a generáció ezt a benyomást vagy élményt vagy éppen személyes emléket átadta az utókornak, az őt követő generációnak. Még a 19. század végén, a 20. század elején született emberek közül 136
