Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Múzeumi percek - Merk Zsuzsa: Két kiállítás képei
Merk Zsuzsa ének pontonként is igaz. A gyűjtemények fejlesztésére nincs pénz, s míg néhány évvel ezelőtt még ajándékozás is előfordult, manapság ez már elenyésző, sőt ez a ritka. A mükincspiacon pedig számtalan konkurens jelent meg, akikkel nem tudjuk felvenni a versenyt. Pedig majd mindegyik múzeumi gyűjteménynek szinte utolsó lehetősége ma van, hogy a múlt tárgyait gyűjtse. Tudjuk, festésétől megfosztott népi bútorokat kamionszámra visznek ki az országból, vagy jobb esetben magángyűjteményekben itthon maradnak. Közgyűjteménybe egyre kevesebb kerül. S igaz ez az iparművészeti tárgyakra, polgári bútorokra, az ötven év előtt nem sokra becsült tárgyakra is. Bizonyos múzeumi gyűjtemények gyarapítása jelen viszonyaink között szinte reménytelen. Ilyen a képzőművészeti gyűjtemény. A bajai múzeumban igen jelentős és értékes 20. századi modem magyar képzőművészeti anyag van, melynek fejlesztése kötelességünk - pénz nélkül. És ekkor jön a pályázat, a maga nagy energiát igénylő munkájával és az esetlegesség kockázatával. (Egy-egy fontos műtárgy megvásárlása - éppen a pénzes konkurencia miatt - sajnos nem tudja megvárni a pályázat elbírálását, s elveszik a közgyűjtemény számára.) „Mi dolgunk a világban?”- nekünk muzeológusoknak? Egyre inkább megőrizni az eddig megőrzötteket. Meg tudjuk-e tenni? Van a restaurálásra anyagi fedezet? Vajon, ha éppen ajándékoznak nekünk egy muzeális értékű tárgyat, mennyi időre tudjuk megvédeni, ha pénz nincs a műtárgyvédelemre? A restaurálásra szoruló múzeumi anyag több tízezres nagyságrendű az egyes tájmúzeumokban. Mindez, eddig úgy tűnik, pusztán pénzkérdés. Van a muzeológiának más feladata is, így a nyilvántartás. Itt valóban évtizednyi munka vár ránk a modern számítástechnika segítségével. Viszont nincs ember, aki számítógépre felvigye, nyilvántartásba vegye, hogy a törvény előírta kötelezettségünket, vagyis a mindenki számára történő elérhetést biztosítsa. Tudományos feldolgozás szempontjából be nem látható, óriási a feladat és a lehetőség. De ehhez is mi kell? Utazási költség, szállás, fénymásolás, fotózás, s ha minderre lenne pénz, pénz kell a tanulmány megjelentetéséhez, a kiadáshoz. (Ez is kötelezően ellátandó feladat lenne a törvény szerint.) Megoldásnak megint a pályázat látszik, és a siker esetlegessége. A múzeum egyre erőteljesebben válik szolgáltatóvá. S tesszük, de sokszor ütközünk falakba. Hiszen nem kölcsönzünk magánszemélynek, amit valami érhetetlen oknál fogva nem értenek meg. Egy múzeum tárgyait, s manapság leginkább archív fényképeit nem adjuk kézbe, pedig a szolgáltatást ingyen elváró elvárná. Mindez napi konfliktusokat teremt. Úgy tűnik, hogy elváratódik a szolgáltatás, de ezt csak esetünkben nem kell megfizetni. Pályázatok írásával, szponzorok keresésével (kötelezően ellátandó feladatainkhoz így biztosítjuk magunknak a pénzforrást), szolgáltatással telnek a napok, s talán a tudományos munka pénzigényét nem is kell számításba vennünk, hiszen úgysincs rá idő. A közművelődési feladat igen nagy. Különösen a fiatalok becsalogatása a múzeumba. Ennek fontos része a kiállítás, illetve múzeumi órák megtartása. A fiatalok (tanulók) számára a kiállítás csak akkor szólal meg a látványon túl, ha azt szakember értelmezi is számukra, az egyes korosztályoknak megfelelően, pedagógia szempontokat, 108
