Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1997 (Kalocsa, 1998)
Kalocsai mozaikok
Sólymos Ede azért van úgy telepingálva, mert amikor - a megnyitás utáni időkben - egy-egy külföldi csoport érkezett, akkor egy pingálóasszony bemutatta művészetét. Kétségtelen az, hogy a Kalocsa környéki lányoknak, asszonyoknak megvan a tehetségük hozzá. Nyilván közrejátszik az is, hogy kicsi koruktól látják. Harmadik-negyedik elemista koromban, a 30-as évek közepén, volt kézimunka óránk is. Mi, fiúk fúrtunk, faragtunk, a lányoknak azt mondta a „tanító úr” - nem bácsi - „írjatok”. S azok a kislányok, akiknek olvashatatlan macskakaparás írásuk volt, most lendületes vonalakkal írták a virágokat. Mindig csodáltam őket, hogy hogy találják ki. Volt a falunkban egy faragó is. Eredetileg kőműves volt, de ezermester, festegetett is, hegedűt is készített, szobrot is faragott, ma naív művész lenne, aztán elszegődött Gábor Lajoshoz népi faragónak. A sokat emlegetett Gábor Lajos környékünkről származó festőművész volt, aki hazatérve kezdte a kalocsai népművészetet felkarolni. Ő szervezte meg a háziiparszerű hímzést, faragást. Kétségtelen érdemei vannak, de elég romantikus elképzelései voltak. A kalocsai népművészet vizsgálatánál tág körben kell gondolkodnunk. Gémes Balázs mondta el, hogy a sióagárdi hímzés Mezőkövesdről származik. Summások dolgoztak ott, s azoktól lesték el a hímzés tudományát, ill. motívumait. Név szerint ismertek az átvevők. Erről jutott eszembe, hogy évekkel ezelőtt láttam matyó hímzéseket, melyeket anyaghiány miatt nem a szokásos fényes selyemfonállal készítettek, s így félelmetesen hasonlítottak a kalocsaira. Felmerült bennem a kérdés, hogy hajdan a Kalocsa környéki uradalmakban nem dolgoztak-e matyó summások. De itt vannak a szlovákiai és lengyelországi falfestések is, melyek nagyon hasonlítanak a kalocsai pingálásra. Krakkóban járva a múzeumban láttam egy szobabelsőt, a falon néhány bajai kerámiára emlékeztető köcsöggel. Kísérő kolléganőm csak mosolygott, aztán mutatott egy térképet, mely a századelő Krakkó környéki gyolcsosainak útvonalait mutatta. Az egyik egyenesen Bajára vezetett. Ahogy a pataji hajósok Galacból angol gyártmányú kék kerámiát hoztak ajándékba az asszonyoknak, úgy a lengyelek Bajáról vittek kerámiát. A kultúrjavak néha nagyon prózai módon terjedtek. Parasztságunk által nagyrabecsült „cifra tányér” pl. Ausztriában készült, a fenékbélyeg is igazolja, rongy- és bőrkereskedő zsidók hozták, s cserélték rongyért, tollért, bőrért. Az osztrák gyár magyar ízlésnek megfelelő cifra virágokat, gyümölcsöket festett a tányérra. És a francia selyemgyár által készített pántlikák motívumai? „Piackutatást végeztek”? Tervezőik bejárták az országot, gyűjtötték a magyar motívumokat, vagy a korszellem diktálta motívumokat gyártották és árusították? A vásárlóknak pedig tetszett, és maga is hasonlókat hímzett, szőtt, pingált? Ugyancsak a krakkói néprajzi múzeumban látni a sárközihez nagyon hasonló női viseleteket. Ugyanazok a selymek, bársonyok, pántlikák, mint nálunk. Nyugati gyári termékek. Mindebből csak azt akartam kihozni, hogy sokoldalúan kell vizsgálni a kérdést. Visszatérve a kalocsai múzeumra, Bajára kerülésemmel nem szakadt meg kapcsolatunk. Tán 52-ben kitalálta a MOK, hogy a szakképzett muzeológusok patronálják a kisebb gyűjteményeket, ahol lelkes laikusok dolgoztak. így kaptam meg én Kalocsát és Kiskunhalast. Ők is megkapták a tájékoztatást. Egy vasárnap délben éppen ebédeltünk, mikor erélyes kopogás után nyílt az ajtó, egy jókiállású, idős, 30
