Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Hagyomány és művészet
kán játékkereskedésekben, melyek mindig is a sokszorosított termékeikkel jelentkező nagyiparnak adtak helyet, kielégítve a tömeges fogyasztói igényeket. Ez az állapot a mai napig sem változott sokat, eltekintve néhány egyedi igényességgel létrehozott üzlettől, melyek ugyanilyen egyedi igényeket elégítenek ki. Egymás mellett él egyrészt a kereskedelem, nagyipar, az üzleti érdek, mellette elszigetelten az élő hagyományok, az ebből merítő egyedi kézművesség, az egyre erősödő iparművészet, melyek piaca a mai értelemben vett vásárok, ritkán búcsúk, a különböző népi iparművészeti rendezvények, valamint a napjainkban alakuló iparművészeti üzletek. Az egyik fél olcsóbb terméket kínál, tetszetős, bár néha jó tucatárut, sokszor drága divatholmit, míg a másik az egyedit, a személyeset, amely önmagába foglalja és ezért sugallja a használó, játszó alkotásra, tárgyformálásra való képességét is. A hagyományok őrzésén, az esztétikai értékeken túlmenően ebben rejlik e játékszerek hatalmas értéke. Térjünk vissza palócföldre és időzzünk el a Mátra szép környékén, északi hegyvidékeinken. Főként, mert talán az utolsó őrzőhelyét találjuk itt napjainkban a hagyományos búcsúfiának, olyan élő hagyományt mely újrakezdőknek szolgálhat forrásul. Mátraverebély-Szentkút templomának már a XIV. században voltak búcsúkiváltságai, ma a Máriaünnepek mellett a Ferenc-rendi búcsúkat is megtartják itt. A fában bővelkedő vidék lakossága évtizedek óta készít használati tárgyak mellett különböző játékszereket. Sándor Gyula - játékkészítő kisiparos - e hagyományok őrzője, ma Salgótarjánban él, itt készíti és innen hordja játékszereit az ország egyik legnagyobb búcsújáróhelyére. Elmondása szerint 15 esztendővel ezelőtt száznál is többen készítettek hasonló tárgyakat, míg napjainkban mindössze hárman. O édesapjától tanulta és vette át a mesterséget, amikor még a búcsújáróhelyhez 6 km-re lévő Hasznos faluban laktak. Akkoriban itt minden család foglalkozott fafaragással, ma már alig. Sándor Gyula görbe botot és fokost készít többféle méretben, melyek a hosszú zarándoklatokra utalnak, eredetük a középkori zarándokbot. Emellett kisgereblyét, valamint tologatós csattogós lepkét, kereplőt, játékbölcsőt és lovaskocsit. A Néprajzi Múzeumban őrzött archív fotók más játékkínálatról is tanúskodnak.6 Egyszerű és olcsó játékok ezek, napjainkra a kézi faragásnak már nyoma sincsen rajtuk, a díszítés is elnagyolt csíkozás vagy néhány virágszirom, egyrészt a verebélyi botok hagyományos színeivel, mint a piros, a sárga és a zöld együttese, másrészt divatos lila és rózsaszínű festékkel díszítve. A búcsúban ma is árusít még az említett Sándor Gyulán kívül két játékkészítő, sokkal szerényebb keretek között és szolidabb kínálattal. Alig néhány esztendeje, hogy több játékárus járt ide rendszeresen, időközben azonban nehezedtek az ittlét anyagi körülményei, mivel a könnyedén szállítható és felállítható sátrakat kőépületekre kellett váltani. Mivel ezt csak egyetlen játékkészítő tudta felvállalni, a többiek az út szélére szorultak, ahol engedély nélkül árultak, majd lassan elmaradtak. Pedig az évek során igazi tanítványai is akadtak Sándor Gyulának, mint a közelmúltban elhunyt Palócz Árpád Jászberényből, valamint Szemerédi Győző Miskolcról. Mindketten színes személyiségei a vásároknak, játékaiknak minden egyes darabja könnyedén és egyértelműen az alkotóhoz köthető. Tevékeny életüknek szinte minden mozzanata szerves részként illeszkedik önként fölvállalt, nem túlságosan könnyű életmódjukhoz. 114
