Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Hagyomány és művészet
az 1941-es népszámlálás anyanyelv-nemzetiség bevallása lehetett.) A visszatért zsidó malomtulajdonos közbenjárására mindenki maradhatott. Anyai nagyapám, Gombai Mihály 1907-ben született Nagyfödémesen (Velky Ulany, Szlovákia), egy csallóközi faluban, a galántai járásban. Feleségül vette 1931- ben Manczal Annát (Nagyfödémes, 1912), aki tíz egynéhány hold földet vitt a házasságba, s gazdálkodni kezdtek. Három gyermekük született (Erzsébet, 1931, Róza - anyám - 1934 és László, 1936). A Felvidék Magyarországhoz kerülése, 1938 után kis vegyesboltot nyitottak a faluban. (A korábbi zsidó boltossal jó kapcsolatuk megmaradt, segítette nagyapámat az árubeszerzésben.) A háborús viszonyok között a kis bolt jövedelmező volt, biztosította a szerény megélhetést a családnak. A háború után nagy magyar öntudatú nagyapám nem vállalta a reszlovakizációt - a korábbi, Szudéta területre történő deportálás nagyanyám hivatali kanosszája következtében nem történt meg -, családjával együtt a szlovák-magyar lakosságcserének nevezett egyezmény következtében 1947 májusában Magyarországra telepítették. Pécsváradra, hegyes-dombos vidékre, egy kitelepített sváb család házába, a Német utcába. Újra boltot nyitott, mire beindult volna, árukészletével együtt államosították. A pécsváradi ÁFÉSZ megalakítása után Hosszúheténybe, majd Zengővárkonyba került kocsmárosnak, s nyugdíjazásáig még három környékbeli településen - Martonfa, Lovászhetény, Nagypall - volt ital-, illetve élelmiszerbolt-vezető. A Felvidéken már polgárosult környezetben éltek, nem jártak népviseletben, nem beszéltek tájszólással, beilleszkedésük ebből a szempontból nem jelentett nehézséget. Sokkal inkább megérkezésük módja, a kitelepített német lakosság helyére kerülésük okozott a kezdeti időkben problémát, bár különösebb sérelmek nem érték őket. (Nehezebb volt a helyzete a másik felvidéki csoportnak, akik a Garam mellől érkeztek, erős palóc tájszólással beszéltek, nagyobb részük népviseletben járt. A patakban sulykolófával mosó, bő szoknyás felvidéki parasztasszony feltűnő jelenség volt gyerekkoromban.) Apám és anyám 1953-ban találkoztak, s egy év múlva házasságot kötöttek, amit főként sváb nagyanyám ellenzett, ami talán még természetesnek is mondható, hiszen mindössze 6 év telt el a nagy ki- és betelítés óta. Apám ércbányában - piritet tartalmazó gyenge minőségű kőzetet találtak Zengővárkony mellett - dolgozott, majd 1954-ben a Komlói Aknamélyítő Vállalat egyik bányájába került segédvájárnak. A későbbi nehézségek miatt apám 1970-ig tartó bányász időszaka - a magyarországi konszolidáció és a jól fizetettség miatt - a jólét korszakává vált. (A jólétet olyan dolgok jelzik, mint a porszívó, hűtőszekrény, lemezjátszó, magnetofon, nagyképernyős Munkácsy televízió, amit az IKÁ-nál vásároltak Pesten.) Anyám háztartásbeli volt ez időben. Férjem édesapja, Kelemen Márton Déván született 1911-ben. Bukovinai székely családban, akik a századvég első nagy kivándorlási hullámával kerültek Csernakeresztúrra, Déva mellé. A négy fiútestvér mindegyike iparos lett, férjem apja kovács. A bukovinaiakkal, közelebbről az andrásfalviakkal nem szűnt meg a családi kapcsolat, s a bukovinai szekérvasalást megtanulni vissza ment Fratócra, német 104
