Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Hagyomány és művészet
mesterhez. Megnősült Keresztúron, feleségül vette Tamás Katalint, s három gyermekük született ( Ilona, 1931, Margit, 1936, János, 1941). A második világháborúban besorozták a román hadseregbe. Mivel azok között a magyarok közt volt, akik megvertek egy kegyetlenkedő román tisztet, büntetőtáborba került Ploesti mellé. A háború után visszatért családjához. Házassága problémás volt, s tudva, hogy a bukovinaiakat 1941-ben a Bácskába telepítették, ahonnan meneküléssel, vagy internáló táborbeli szenvedések után Magyarországra kerültek, 1947-ben átszökött a magyar-román határon, s Csátaljára került. Az 1945 tavaszától itt élő istensegítsi székelyek jótálló, felelősségvállaló nyilatkozata után Csátalján maradhatott, s kovácsként dolgozott. Itt ismerkedett meg a Budapestről élelmiszerért vidékre utazó Horváth Piroskával (Budapest, 1913) - aki szövőnőként dolgozott a fővárosban, a két háború között meggyőződéses SZOCDEM -, akit feleségül vett. Kései gyermekként született e házasságból férjem, Kelemen Márton 1955-ben. A Csernakeresztúron maradt gyermekeket apósomnak sikerült Csátaljára hozatnia. (A fiú kivételével, akit az anya nem engedett.) A faluban jó mesterember hírében állt, Tsz-beli munkatársai svábok voltak. A mesterség német szakszavait ismerte, az iparos öntudat pedig felülemelkedett az előítéleteken, beilleszkedési gondjai nem voltak. A konyha, amit először megismertem anyámé volt. Egy évig élt együtt anyósával - szigorú sváb rendben -, s sajátított el egy korábbitól alapvetően eltérő főzési tudományt. Miután anyám nem tudott anyósával egy fedél alatt élni, visszaköltözött apámmal együtt szülei házába. A megtanult sváb konyha azonban továbbra is meghatározó maradt. Mindezt cseperedvén érzékeltem is, hiszen egy házban éltünk felvidéki nagyszüleimmel, s ők hétfőnként - kocsmai szünnap - megérkeztek otthonukba, mert különben az éppen adott kocsmáltatási egység egy helyiségében laktak a hét többi napján. Anyám, egy hagyományos, patriarchális család jellemzőit követve, apám elvárásainak felelt meg, ami a főzést illeti. Apám soha nem tudott megbarátkozni a felvidéki konyha tejföllel habart, savanykás, babérlevéllel és fokhagymával fűszerezett ételeivel. A dombra felkúszó, hosszú sváb ház, melyben éltünk, két részre oszlott. Az első - két szoba, középen konyha - részben mi éltünk, a pincelejáróval és padlásfeljáróval osztott ház második, egy szoba-konyhás részében az időszakosan itt tartózkodó nagyszülők. Gyerekként örültem a hétfőnként megjelenő nagyszülőknek, nem utolsósorban, mert mindig csokit hoztak, s boldog voltam, ha egy asztalhoz ülhettem velük. S ilyenkor mindig új dolgokat ehettem. Savanyú bablevest: babérlevéllel, fokhagymával főzve, tejfeles habarással sűrítve, zsiradék nélkül, s ugyanez krumplilevessel, salátalevessel - amit nem szerettem -, krumplifőzelékkel, emellett mindig mákkal szórt kelt kalács, darált mákkal hintett szilvás lepény, mákos barátfüle lekvárral - hol Hitler- szalonnával -, aszalt szilvával főtt tejfölös, savanykás lencseleves. Két teljesen különböző konyha. Felvidéki nagyanyám nem használt paprikát, szinte teljesen ismeretlen volt e fűszer háztartásában, míg apám elvárásait követve, anyám konyhájában minden piros volt. Rántással sűrítve - felvidéki nagyanyám szava járásával „svábosan vastagon” -, paprikával dúsan fűszerezve, s főként babérlevél és tejföl nélkül. Anyám 105
