Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1986 (Kecskemét, 1987)
Kelemenné Merk Zsuzsa–Kőhegyi Mihály: Csávolyi bunyevácok Katymáron kötött házasságai (1747–1895)
136 KELEMENNÉ MERK ZSUZSA - KŐHEGYI MIHÁLY (TÜRR ISTVÁN MÚZEUM, BAJA) Csávolyi bunyevácok Katymáron kötött házasságai (1747-1895) Észak-Bácska helytörténeti kutatása az utóbbi évtizedekben határainkén innen s túl egyaránt fellendült. /I/ A Németországban kiadott falumonográfiák majd mindegyike megkísérelte - érthető okokból - az 1947-ben kitelepített svábok Magyarországra jövetelének idejét, eredeti származásának helyét kideríteni. /2/ Miután az 1895 előtti anyakönyvek fotómásolata a jelenlegi Magyarország minden falujáról, de jórészt a szomszédos államok területéről is elkészült, nagy erővel és komoly technikai felkészültséggel nekiláttak a geneológiai kutatáshoz is. /3/ Csátalja anyaga teljesen elkészült, Katymáré évek óta munkában van. /4/ Mindkettőt Wilhelm Kungl csinálta, illetve csinálja. Miután az egyes helységeken belül kizárólag a németek (svábok) érdeklik a német családtörténészeket, a külön kérésünkre kigyűjtött bunyevác és magyar családok adatait a feldolgozó a bajai múzeumnak ajándékozta. A két doboznyi, időrendben elhelyezett kartonok (3079 db) adatainak széleskörű felhasználása csak a teljes anyag kigyűjtése után lehetséges. Mi ezúttal a csávolyi bunyevácok Katymáron kötött házasságával foglalkozunk kissé részletesebben. Katymár a Telecskai-riombok alján, Bajától mintegy 30 kilométernyire délkeletre fekszik, a Jugoszláv határ közvetlen közelében. Csávoly tőle 20 km-re, északnyugatra található, de nem szomszédos vele. Közöttük Bács- borsód és Bácsbokod terül el. A környék középkori lakossága színmagyar volt, melyet - éppen a két falu közötti területen - kun elemek színeztek. /5/ Ez a kép azonban a török idők alatt gyökeresen megváltozott. Nincs a magyar nemzet történetének mozgalmasabb, messzeható eseményekben gazdagabb időszaka, mint a XVI. század első ötven esztendeje. Véresen levert parasztháború nyitotta meg az emlékezetes események sorát. Csakhamar követte a mohácsi csatavesztés, mely véget vetett a nemzeti királyságnak, három darabra tépte s állandó csatatérré változtatta a századok óta összeforrott államterületet. A háború romboló korszaka leterelte a fejlődés útjáról az országot. A két király, Habsburg Ferdinánd és Szapo- lyai János hirdette ugyan a török elleni harcot, de mit sem tett a török veszély elhárítására. Fontosabb volt számukra a másik hatalmának megtörése, mint az ország megmentése az ellenségtől. A birtokos osztály pedig gazdagodni akart a két király ellentétén, egyiktől a másikhoz pártolt, mindig ahhoz, akitől gazdagabb birtokadományt remélt. Az idő, ami Mohács óta elegendő lett volna Mohács jóvátételére és az ország megmentésére, visszahozhatatlanul elmorzsolódott a belső küzdelmekben. A török uralom, mint valami ék hasított az ország szívébe, és itt állott annak közepén. A megmaradt területek életét a folytonos rablások mellett elsötétítette a félelem, hogy a török a szétszakított ország egészére ráteszi a kezét. A hatvanas évek végén megmerevedett az eddig hullámzó határvonal, s lényegében megmaradt a török korszak végéig. Az új hatalom tehát hozzáfoghatott a végleges birtokbavételhez. A megfogyott lakosság szomorú állapotát jól érzékelteti Verancsics Antal, a későbbi esztergomi érsek, aki 1553-ban Konstantinápolyba vezetett követséget, és a Dunán lefelé hajózva vidékünket is érintette. így ír: "Jóságos Isten! Mily szomorú képet mutatott az egykor legjobb és legtermékenyebb föld, milyen elhagyott itt minden, mennyi vad tanyáz a szántóföldeken és szőlőkben, milyen ritka mindenfelé a földműves, ritka az állat s csak a pusztaság végtelen. Kormányosunk, egy szerb ember beszélte,
