Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)
Sztrinkó István: A Duna-Tisza közi népi építészetet alakító tényezők a 18–20. században
tenne16 gazdaságok engedhették meg maguknak, a nem ilyeneknek pedig kényszerpályára kellett térniük, s értékesíteniük kellett valamit a beszerzéshez szükséges pénz előteremtésére. így érthető, hogy igyekeztek a piacról beszerzett anyagokat a minimálisra korlátozni, illetve éppen ez magyarázza másik oldalon az anyagi erő fitogtatására, idegen példák alapján épült, drága anyagokból emelt, módosnak mondott házak létét. Az építészeti képet alakító tényezők számbavételekor nem hagyhatók figyelmen kívül az árvizek és tűzvészek hatásai sem. A folyamszabályozások előtt a Duna és a Tisza is nagy területeket tartott uralma alatt. Az évente rendszeresen ismétlődő áradásokat az ott élő nép azonban nem tartotta természeti katasztrófának, hanem olyan adottságnak fogta fel, amellyel e- gyütt élve hasznosítani lehet azt. A vízjárta területeken emelt épületek többnyire magaslatokon épültek meg, s igen gyakori volt közöttük a tapasztott vesszőből készült. Árvíz után az ilyen épületek váza megmaradt, csak a tapasztást kellett pótolni. A kalocsai Sárközből érdekes példáját ismerjük az árvíz elleni védekezésnek, amit már a 19. században leírtak: „A legtöbb helységben a házak mesterségesen rakott dombocskákra vannak építve, míg az udvarok alantabb vannak. A házak azért vannak magasabban, hogy az árvizek ellen jobban védve legyenek."/6/ Ez a partos építkezés a dunai vízszabályozások befejeződése, az l870-es évek után sem vált feleslegessé, mert a gátak közé szorított víz szintje megemelkedett, s többször is áttörte a gyengén megépített töltéseket. Ez már igazi katasztrófa volt, egész településeket sodort el a megváltozott viszonyok és a készületlenség miatt. Az 1838-as árvíz óriási pusztítására jellemző, hogy pl. Kunszentmiklóson 668, Szabadszálláson 38O ház dőlt romba vagy sérült meg. A 18-19. században se szeri, se száma a Duna-Tisza közi településeket pusztító kisebb-nagyobb tűzvészeknek. Okuk általában, miként a különböző szabályrendeletekből kiderül, többnyire a rossz kéményekben, vagy a tűznek, parázsnak gondatlan kezelésében keresendő. A kunsági településeken külön tűzrendőri m~'B- Jrvezetet hoztak létre a tűzveszély elhárítására. A kun szent- miklóalak 1796-os jelentéseikben pl, ilyen észrevételek szerepelnek: „Ifjú Juhász Andrásnál a kémény mellett lévő nádpadlást tapasszal simítani kell"./7/ A kéményseprés bevezetésének és kötelezővé tételének szintén nagy szerepe volt a tűzvészek elleni harcban. Elfogadtatása a- zonban nem ment egyszerűen, hiszen még 1877-ben is így írtak a Duna-Tisza közéről „De a kéményseprést, mint szintén a közbátorság, illetőleg a tűzrendészet egyik ágát, igen kevés helyen találtam még csak be is vezetve..."./8/ A Jászkun Distrietusok 1802-es építési szabályrendeletében ugyancsak szerepel előírás a tűzveszély csökkentésére. „A kémények a parancsolatok szerént, de a közbátorságra nézve is kőből vagy égetett téglából építtessenek, azoknak magassága a szegesen felül 3 sukk legyen..."./9/ A különböző kerületi és vármegyei építési szabályrendeletek természétesen nemcsak a tűzrendészetre vonatkozóan írtak elő kötelező szabályokat, de az építő tevékenység számos más területét is igyekeztek korszerűsíteni. Ezek a szabályrendeletek mindig számos adatot szolgáltatnak a népi építészet alakulásának megismeréséhez. Többnyire ugyanis azokat a jelenségeket tiltják, s írnak elő új eljárásokat helyettük, amelyek a népi építőgyakorlatra az adott pillanatban még általánosan jellemzőek.-89-
