Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)

Bodor Géza: Szőlő- és gyümölcstermelés Kiskunmajsán

- 5b to szerepét máig megtartotta. A magánkézen levő szolok zöme napjainkig alacsonyművelésű, úgynevezett guggonülő vagy t őke- szolő. Az utóbbi években telepített szolok már magasművelésű- ek, de többfelé tapasztalható, hogy a régi szőlőket is felengedik kordonra. Ezekből a szőlőkből természetesen kiszorulnak a gyümölcsfák.

A következő régi és új szőlőfajtákat ismerték adatközlőim: Kadar, Kövidinka vagy Tövidinka, Delaváré, Otelló, piros és fehér Saszla vagy Csaszla, Szóróskadar, Tökszőlő, Oportó, fehér és fekete Bajor, Piros Szlanka, Burgundi, Sárfehér, Rajnai Rizling, Olaszrizling, Sárga Magyar vagy Magyarka, Bakar, Mad- léna, Csabagyöngye, Ezredéves, Izabella, Visontai vagy Nemeskadar, vagy Fekete Csaszla, Bernát János, Kecskecsecsű, Erzsébet királyné, Kocsis Irma, Irsai Olivér, Tramini.

A szőlőművelés hagyományos módját és eszközanyagát, valamint ezek időbeli változását az alábbiakban összegezném:

A szőlő alá kiszemelt homokos területet megfordították, amit az utóbbi időben a mélyszántás váltott föl. A fordítás szegény emberek téli munkája volt. Kéziszerszámokkal, ásóval és kapával végezték kb. 80 cm mélységben úgy, hogy a felső termőréteg ún. élőföld alulra keiüljön. A szőlőmunkában ez volt a legnehezebb. A földben esetleg található gyökereket, valamint a kukacokat, az ún. pataférgeket kiszedték. A kukacokért külön pénzt, vagy bort kaptak a gazdától. Az így előkészített területet beszórták szalmával és ásóval belevagdosták, hogy a szél el ne vigye a homokot. Az ültetendő szőlővesszőt ősszel szedték és elvermelték úgy, hogy a vastagabb vége legyen felül. Erre homokot, trágyát, majd ismét homokot tettek. Tavasz felé locsolgatták is. A meleg és a nedvesség hatására elkezdett a gyökér kibújni a szemből. Május 10-e körül már jó volt az ültetéshez. Ezt az eljárást nevezték bombázta tásnak, plombáztatásnak, bombérozásnak, vagy plombérozásnak. A vesszőt fúróval ültették el, amely lehetett fából és vasból. A fúrót lenyomták a puha földbe, megmozgatták, kivették és a helyébe tették a szőlővesszőt. Ezután a fúrót mellészúrták, meghúzták és megnyomták, ezzel a vessző megszorult. Szoríthatták vízzel is, ilyenkor lajttal, vagy kocsin levő hordókban, dézsákban hordták a vizet és locsoló kannákkal öntözték be a vesszőt. A fúróval férfiak dolgoztak, a vesszőrakó akár gyerek is lehetett, de a legeredményesebbnek akkor tartották az ültetést, ha terhes asszony tette a vesszőt a lyukba. Ezután a vessző kiálló végét becsirkézték, azaz homokkupacot húztak rá. Ez alól bújt ki a hajtás ami után elbontották a csirkázést. Ültetésnél a sorok és a tőkék helyének kijelölésére olyan zsinórt húztak ki, amelyen be volt jelölve a tőtávolság. A régi tő- és sortávolság 70 és 100 cm volt. Az idő múltával mindkét távolság nőtt. A legutóbbi telepítésű guggonülő szőlőknél a tőtávolság egy méter körüli, a sortávolság pedig 120 cm.

A frissen ültetett szőlőt is épp úgy kellett művelni, mint az öreg szőlőt: kapálni, permetezni és a következő tavasszal visszametszeni két hajtást egy-egy szemre. Egyedül a szél miatt kellett jobban vigyázni, nehogy elhordja a homokot. Ezért szalmázták, vagy szárat szórtak rá, vagy rozzsal ültették be, de a trágya is megfogta a homokot.

A nem megfelelő fajta szőlőt oltással újították, de újíthatták az öreg szőlőt döntéssel is. Ez utóbbieljárást gyakran alkalmazták a hiányzó tőkék pótlására is.

A szőlőt, miután elhullatta a leveleit, ősszel betakarták. Régen kapával történt ez a művelet, a két háború között tér-