Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)
Bodor Géza: Szőlő- és gyümölcstermelés Kiskunmajsán
55 jedt el az ekével takarás. Ha trágyáztak, akkor télen, illetve tavasszal, nyitás előtt Hordták ki a ganét és hányták a sorok közötti bcrozdákba. Erre nyitottak rá márciusban, mikor kezdett az idő melegedni. A nyitás is kapával történt éppúgy, mint a takarás, csak míg a takarókapa kerek volt, a nyitókapa hosz- szúkás, ezzel jobban ki lehetett húzni a homokot a tőke alól. Nyitás után következett a metszés és a tőkék tisztítása, illetve a két munka mehetett párhuzamosan is. Reggel, míg hideg volt nyitott az ember, később mikor kezdett fölmelegedni, akkor metszett. A metszést régen kaszahegyből készült metszőkéssel végezték, „mintha a jég vágta vóna é, nem ám úgy, hogy hagyunk termőcsapot, meg csercsapot". Ezt a módszert azonban már csak elbeszélésből ismerte egyik adatközlőm. Már századunk elején is általános volt a metszőolló használata. A tőkéket csákánybaltával tisztították, de jó volt ez az eszköz a sasulykák, azaz a fattyúhajtások kivágására is. Régen kiskapával csinálták ezt a műveletet, amikor még nem volt csákány. Az első kapálást újításnak is nevezték, amit kerek kapával végeztek. Ezután csak hordták a hordóval, aminek leggyakoribb formája a téglalap volt. Érés alá is csak hordták a szőlőt, a tőkék alól kihúzták a homokot, hogy a fürtök ne érjenek le a földre. A szőlőt védeni kellett a kártevők és a betegségek ellen. Egyik legveszélyesebb kártevő a kendermagbogár, amelyet a csirkék szőlőbe engedésével próbáltak irtani a tanyákon, de régen is volt ezek ellen permetszer. A betegségek ellen permetezéssel védekeztek. Hosszú ideig bordói lével történt ez a művelet. Sokan még ma is erre esküsznek és más szert nem is használnak. A századforduló táján kisebb gazdák még úgy permetöltek, hogy a bekevert kékkő és mészoldatot vászonfazékban vitték a sorokban és söprűvel, vagy gazcsomóval csapkodták rá a szőlőre. Ezt is mindössze háromszor csinálták évente. Az 1930-as években már 6-7 alkalommal is permeteztek évente, de bordói lén kívül mást nemigen használtak. Manapság egyre kevesebben permeteznek vele, a kereskedelem kínálta egész skálát alkalmazzák. A söprűvel való csapkodást a Vermorell-féle permetezők váltották fel, de később ismertek voltak a Szijjártó- és a Kiss Bálint- -féle készülékek is. Nagyobb gazdaságokban a permetezést is gépesíteni igyekeztek. Az első lépés volt a lóvontatású permetező, újabban a Rapitox permetezőt szerelik a traktorra. Egy-egy tőkén 6-7 szál vesszőt neveltek. Ahogy nőnek a veszti z ők, elérkezik a kötözés ideje. Kukoricahajjal, jutkavirág levelével, sóskákéval vagy kákéval, valamint rafiával kötötték össze a vesszőket. Egyes fajták igényelték a karózást is, mert vesszői gyöngék voltak. Kötözés után a szőlővesszők végét visz- szavágták. Ez volt a kaccsazás, vagy hegyelés. A hegyekben régen voltak csőszök is, akik járták a szőlőket, a földek végeire jeleket tettek, hogy lássák a gazdák, hogy ott jártak, vagy beköszöntek korán reggel a gunyhóhoz egy kis bor reményében. Fizetésüket a gazdáktól kapták, pénzben és terményben. Már több mint 15 éve nincsenek csőszök. Gyakran a család idős tagjai művelték a szőlőt. Ezek egész nyáron kinn voltak. A gunyhókban laktak, feleségük hetente 2-3 alkalommal vitt ki nekik ebédet, a többi napokon bográcsban főztek maguknak keménykását, fordítottkását, vagy tarhonyalevest . Egész nyáron eldolgozgattak a szőlővel, gyümölccsel és köztessel. Egyikük—másikuk még malacot is tartott hulladék gyümölcsön és paréjon. ősszel hazavitték, feljavították és levágták. Újabban éjszakára hazajárnak a szőlőkből.
