Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)
A Duna-Tisza köze mint alakuló emberi táj - Táji adottságok
A tiszai halászok általában maguk készítették eszközeiket, különböző szerszámaikat. A munkaeszközök egy része vesszőből volt, mint pl. a tapogató. Ez tulajdonképpen feneketlen kosár, melyet főleg áradásos időben találomra lenyomtak a víz fenekéig, s a bennrekedt halat kézzel vagy szákkal - nyeles merítőhálóval - kiszedték. Egyik vélemény szerint „...arany- fűzfavessző a legjobb neki. Ez nem törik...” Más szerint „a malány fűzfa a legjobb neki, az is jó hajlékony ... Tisza szélén még most is sok van belőle. A legjobb így januárban, februárban szedni, mikor még nem fakad. Kaszaheggyel vagy ollóval vágtuk le a vesszejét. Mindenki annyit vágott le, amennyit gondolt, hogy elegendő lesz egy kosárra vagy varsára, tapogatóra való, vagy amire kellett. Először egy abroncsot csinál vesszőből az ember. Azt leteszi a földre az udvaron, körül szurkálja vesszővel, aztán fonja. A tőről szedett füzfagally a jó, mert a fáról szedett nagyon parázs, könnyen törik. Két szálával vezeti az ember a vesszőt, mikor köti...”. Nem kifejezetten a halászok használják, sőt ők a legkevésbé, mert ez a réti halászat leggyakoribb eszköze, s vizesebb időben népünk apraja-nagyja is használta alkalmi halfogó eszközként. Elornyik János feljegyezte, hogy 1852-53-ban a Szolnoki köz külső része úgy megszaladt vízzel, hogy „naponkint tapogatóval, vagy közönséges házi rostával leborítva halászgattak”. Vesszőből készült a varsa is, mely vízbe állítva, karókhoz kikötve önmaga fogta a halat, azon felismerés alapján, hogy a maga előtt akadályt találó hal nem fordul vissza, hanem tovább tapogat, s nyílást találva azon átbúvik. A vesszővarsák külön fajtája volt a csíkvarsa, mellyel lápos, mocsaras helyen fogták a korábban olyannyira közkedvelt halfajtát. A csíkot konzerválták is, azaz ősszel, káposztasavanyításkor a dézsába a legyalult káposzta közé egy-egy réteg besózott csíkot is eltettek. Gyakran készült vesszőből a haltartó bárka is, melyben a kifogott, eladásra való halakat tárolta a halász. Ezeket az 1900-as években mindinkább deszka bárkák váltották fel. A halászszerszámok legtöbbje kenderfonálból készült. A különböző fajta, bonyolult hálófajtákat és hálóvarsákat a halász néhány egyszerű eszköz segítségével, a hálókötőtűkkel és kötőfákkal csinálta meg. A tiszai halászok sajátságos hálófajtája volt a gusza kece. Két fordított V alakban összeillesztett, s az illesztés alatt keresztpánttal megerősített fából készült keretre kötötték a hálót. A háló lelógó részére ló lábszárcsontjából készült nehezékeket, kececsontokat kötöttek, hogy a háló alja a víz fenekét érje. A keret csücskére kötött kötélen ladikból vontatja a halász ezt a szerkezetet, s 2-300 méterenként szedi fel, hogy a fogást megnézze. 27
