Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
A kenyér
A hagyományos kenyérsütés eszközei: a tekenő, a nyomó (pityókanyomó), a lapittó (gyúródeszka), a bevetőlapát, a vonó, apenető vagy seprik, a szita, a kovászfa. Szakajtót nem mindenki használt. A kenyérsütésre akkor került sor, ha elfogyott az előző sütés. A gazdasszony a család egy- vagy kétheti szükségletére sütötte meg egyszerre a kenyeret. Az is irányadó elv volt hagyományosan, hogy ünnepnapokon nem vót szabad kenyeret sütni, pénteken csak ha muszáj, nagypénteken pedig egyáltalán nem. A hagyományos kenyérsütés úgy történt, hogy előző délután vagy este megfőzték a burgonyát, majd ha kihűlt, megpucolták és megtörték. A kovászoláshoz a teknőbe tették a lisztet, majd a langyos vízben megáztatott és az előző sütésből félretett kovászt és egy kis élesztőt, a tört főtt krumplit, és azt a liszt egy kis részével összedolgozták, majd ha megkelt, akkor a teljes lisztmennyiséggel összevegyítették. A régebbi időkben nemcsak főtt, hanem nyers pityókát is reszeltek bele, és főttel megszaporították. Reggelre megkelt a tészta, hozzáláttak a dagasztáshoz, majd ismét kelni hagyták a tésztát. Ekkor befűtöttek a kemencébe, és addig fűtötték, míg fel nem hevült, a kemence alja ki nem fehéredett. A kenyér kiszakításának és bevetésének családonként eltérő módjai voltak. A XX. század folyamán a legtöbben azt a hagyományt követték, hogy a kelesztő teknőből vizes kézzel kiszakított kenyéradagnyi tésztát megformázták, és az asztalra tett sütőlapátra helyezték, azaz kézből vették be a kemencébe. A téli hidegben igyekeznie kellett a sütő asszonynak, nehogy a megkelt kenyér a teknőben összeessen. Mások a nyújtódeszkára szakították ki a kenyeret, azt kivitték a kemencéhez, majd onnan helyezték a sütőlapátra. Ám az is előfordult, hogy a kiszakított kenyereket szakajtókba tették. Ez utóbbi új keletű szokás volt a faluban a XX. század közepétől. Ez esetben kerek formában, fémedényben sütik a kenyeret. A kenyér kiszakításának és sütési módjainak hagyományára így emlékeztek: Én is eleinte vizes kézzel szakítottam ki a tésztát, és tettem rá a lapátra, tettem bé a kemencébe. Aki vizes kézzel vet bé, ennek egy kicsit keményebb tésztát kellett csinálni, azt mondták. Más felgyúrja a lapittóra, egymás mellé rakja a lapittón, s akkó’ utána ma sepri ki a kemencét, kihúzza a vonóval a szenet, kisepri, s addig a tészta úgy kel magától. Ezt egy kicsit hagyományosabbnak tartották, ennek egy kicsit lágyabb tésztát kell csinálni. A szakajtóba való kiszakítást az 1950-es években csinálták, amikó' rossz minőségű liszteket lehetett kapni, nem termelték meg a sajátjukat az emberek. Mert szétfolyt volna a kenyér. Aki szakajtóba’ teszi keleszteni, az először a lapittóra teszi, utána a formába. Most is van, akik formára sütik, kerek fémedényben. Ha formába’ sütik a tésztát, akko lágyabb tésztát hagyhatnak, s miné’ lágyabb a tészta, anná’finomabb a kenyér. Ha így simán bévetjük, a lapittóró’ bécsúsztassuk a kemencébe, akkó’ szétfolyik, ha lágy a tésztája. Ebbe’ a formába’fel tud jönni, nem tud szétfolyni. Édesanyám úgy csinálta, hogy egy helyt elhasította a késsel a tetejét, s akkó’ soha nem lett púp, nem fakadt ki. 48
