Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
Élelmiszer-alapanyagok megtermelése és beszerzése
Egy trapp, s ott vótam, jött a busz, a buszra raktam fel a két öreget, s a kórház előtt állt meg a busz. S a két öreg ment bé. Két kerek hétig vótak a kórházba. A gyermek megúszta, mert ő itt tejet es ivott. Megette a gombát, s egy kis csupor tejet megivott. A gyereknek nem lett semmi baja. Egy pásztorember tapasztalata: Az erdei lakósok szárították a gombát, de a pásztoroknak arra nem vót ideje. A szárításra a tinótorgy [tinóru] alkalmas, az a medvegomba, azt tudták eladni es. Az állatok a legtöbb gombát mind megeszik. Tudják, hogy melyik a jó, kiválasszák. De van, amelyik túlzásba szereti, s annyit megeszik abbu a hitvánbu, hogy belépusztu. Nyersen nem ették az emberek. A kenyérgombát ették csak nyersen. A vadon termő gyümölcsök közül a kukujzát, azaz áfonyát, a málnát, a szamócát, a szedret, a somot, a vackort, vagyis az apró vadkörtét, a vadalmát gyűjtögették. Sokan eljártak vadalmát szedni ecetnek. A vadon termő diófák, mogyoróbokrok, a cseremakk, azaz a csertölgy termését is hazavitték. A gyermekek az erdőket járva zsákokba szedték a makkot, amelyet a régi ínséges időkben lisztté őrölve hasznosítottak, általában azonban a disznókat etették vele. A szentkirályi emberek a következő vadon termő gyógynövényeket ismerték és használták fel a mindennapok során a különféle egészségügyi gondok és betegségek megelőzésére és gyógyítására: az áfonyagórét (a növény bogyós szárát), az áfonyalapit (a leveleket), a málnagórét, a vadköményt, a hársfa virágát, a kamilla virágát, a vadkomlót, a papsalátát, az útilaput, a cikóriát (gyermekláncfűt), a vadcsombort (a kakukkfüvet), a kásavirágot (vad kankalint), a vérejárófüvet, a vadmentát, a kék iringót, a gyöngyvirágot, a halmerégfűt, a hecserlit (rózsbogyót vagy seggvakarót), az egérfarkú füvet (cickafarkfüvet), az orbáncfűt, a szurokfűt, a katángkórót, a mezei zsurlót, a fillérfűt, a bodzavirágot, az apróbojtorjánt, a csihánt (csalánt), a fenyőhajtást (friss rügyet), a szamártövist, a kőrózsát, a gyöngyajkat, a tüdőfűt, a májfűt. Az istengyökere, azaz a galagonya virágát, termését és levelét egyaránt hasznosították. A vadtormát, a vadsóskát az étkezéshez, a vadkomlót pedig a sörfőzéshez szedték le maguknak az emberek. A vadon termő és a kertekben álló cseresznye- és meggyfák levelét és szárát is összegyűjtötték. A macskamézet, a szilvafa kérgén kifolyó sűrű nedvet a gyermekek szívesen csemegézték. A mai szentkirályi emberek már nemcsak a rájuk maradt népi tudás szerint alkalmazzák a gyógynövényeket, hanem néhány évtizede Maria Treben könyvei alapján is tájékozódnak. Gyűjtésünk idején, 2009-ben a Bángó Bori ragadványnéven tisztelt Berze Józsefné Péter Anna volt a gyógyburjánok (gyógynövények) legidősebb ismerője a faluban, akit fiatal menyecskeként az anyósa, a falu akkori bábaasszonya tanított ki a füvek hasznára és a bábamesterségre egyaránt. Ma már nem én szedem a gyógyfüveket, hanem a fiaim hordják haza, s én itthon tárolom, a többi az én dolgom. Mindegyik külön jó, s összekeverve összevágódik, s a testben egyszerre hat. A füvesasszony az egyes gyógynövények hasznos kölcsönhatásában hisz, az esetleges káros összhatásról nincsenek ismeretei. Harminchatféle gyógyburjánt tartalmaz 20
