Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
Élelmiszer-alapanyagok megtermelése és beszerzése
a teakeveréke: de azt nem lehet kimondani - titkos! Nem is árulta el eddig senkinek burjánteája összetételét. Arra is emlékeznek az idős emberek, hogy még ötven-hatvan évvel ezelőtt az erdőn a méhekkel teli faodúkat kifosztották: áfából kiszedték a lépesmézet, kesztyűvel nyúltak be az odúba, az orcán szitaszerű (drótból készült) álarc volt. Halat fogni is gyakorta eljártak a patakokhoz, már a legénykék is, ám a nők és a férfiak is rengeteg halat fogtak. A helyi parasztember többnyire nem ismerte az egyes halfajták megnevezését - így maga adott nevet az általa ismert két haltípusnak. Voltak pénzös halak, azaz pikkelyes halak és kövi halak, melyek a kövek alatt húzódtak meg és nem volt pikkelyük - ez utóbbi név a pisztrángfajtákat jelöli. A halat puszta kézzel is megfogták, vagy kosárba csalogatták: addig tartották a kosarat alul a vízbe, míg meg nem telt halakkal. Az is előfordult, hogy gombostűből hajlítottak horgot, náddugóból pedig pedzőt csináltak az apró halaknak. Kézzel fogták, beálltunk a patakba. A kő alatt voltak, megfogtuk a kő alatt. Benyúltunk a kövek alá, még meg is csípte a kezünköt. Vagy pedig fűzfa kosár volt a halfogó eszközük: kosarat tartottunk belé és bément. A halfogás sajátos módját, a patakrekesztéses halfogást ismerhetjük meg a következő középkorú férfi elbeszéléséből, gyermekkorára emlékezve: Vasárnap elmentünk a patakra, nem vót szabályozva, hanem ilyen kacskaringósan jött, lassú folyású vót. Mély, térdig vagy derékig érő vizek vótak, s akkor azt elvezettük. A patakra vittük az ásót, a csákánt. Egész délelőtt kínlódtunk vele. A mederből kezdtük el kimerni a vizet, és akkor voltak nagy halak benne, pisztráng is, piros pettyes hegyi pisztráng... A bátyám vicces vót, mondta: himlős halat fogtunk. Édesapámnak mutattuk, milyen halat fogtunk: — Hejj - azt mondja -, pisztráng! Egy tizenkét literes veder teli vót hallal. A gödörbe sok vót. Felzavartuk a vizet, szök- döstek kifele, mer’ nem kaptak elég oxigént, sáros vót a víz. Nem szabadott csinálni, mer’ ha a vadőr elkapott, megbüntetett. A pisztrángot megsütöttük, két napig vót, addig ettük. Ezt a patakrekesztéses halfogást Herman Ottó A magyar halászat könyve című monográfiájában a székely ember speciális halászati módjaként ismerteti: „A patakokban dívó rekesztő halászatnak, kivált a székelyeknél dívó neme a duga, amely abból áll, hogy a halászemberek olyan helyen, a hol a talajalakúlás megengedi, felül s az anyamederből kiindúlva, mellékárkot vagy medret ásnak, természetesen meghagyván egy kellő gátat, hogy a víz egyelőre be ne tódulhasson. [...] Végre az új medret bevezetik az anyamederbe. A midőn ez készen van, akkor visszamennek a kiinduló ponthoz s az úgynevezett eldugáshoz látnak, ami abban áll, hogy [...] előbb kövekből emelnek gátat s ezt utóbb gyeppel tömörítik, min a víz természetesen [...] az új árokba tér, az anyamederben pedig elfogy s így az ott tartózkodó pisztráng és pérhal, ingola és botos kölönte könnyen felszedhető. - Érdekes, hogy ha sűrűn dugnak, a patak halai megismerik a veszedelmet és hosszú időn át nem mennek az anyameder elrekesztő részébe. így a Hargita hegység egyik legpompásabb pisztrángos vizében, a Bucsipatakban, mely sok helyen dugásos volt, 1884-ben halászván, a dugásos helyeken egyetlenegy pisztrángot sem fogtam [... ] ”15 15 HERMAN Ottó 1887 [1991]. 232-233. 21
