Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)

A sokszínű erdélyi és a székelyszentkirályi konyha

hallott már arról, hogy egy öregember a Hargitán a sasmadarat megette. Az író a sas megsütésének módját is elbeszéli. Először tüzet raktak a szabadban, majd Surgyélán „két részre szakasztottá, a nagy tollas madarat pedig [...] az egyik tűzrakás közepébe helyezte. [...] Előbb vetkőzteti őtet az egyik tűz, azután a másikon pecsenyének sül.” Azaz először leperzselték róla a tollazatot, majd Ábel feladata volt a leégetett tollak tokjait kiszedegetni. Végül egy-egy husángot vágtak le nyársnak, felhúzták rá a cubákokat, és megsütötték.

A tél különösen próbára tette a hegyen rekedt ember életét - ám a furfangos kis- legény túljárt a hívatlan betolakodó eszén: „Amikor azonban Surgyélán az ő titkos útjaira elment, én szépen elévettem a fejem alól a hazait, és elvertem éhségemet. [...] Surgyélánt egyre jobban s jobban ölte a csoda, hogy én ilyen vidáman tudok eledel nélkül élni. [... ] ... most már bizonyos voltam, hogy ennivalót rejteget valahol... [... ] hátha a kecskét fogyasztja titkon.” A gyanú beigazolódott: a román ember a kecskét levágta, és rájárt a húsára. Odalett a kecske.

Az otthonába hazatért kislegény és apja között szellemes párbeszéd folyt arról, hogyan is lehet életben maradni a Hargitán:

Jó, hogy éhen nem haltál eddig - szólalt meg végre.- Én éhen is haltam volna, ha nem ettem volna.- S hát étel honnét került?- Az hol a földről, hol a levegőből.- Hát manna is hullott? - kérdezte.- Nézzen ki az ablakon, s meglátja! - mondtam.

Bőséges asztalt terítettem, s hozzáláttunk az evéshez.”

Tamási Áron regényét olvasva egy tiszta szívű, becsületes székely legényke furfangos lelke tárul elénk, akinek kalandokkal teli élményeiben az élet tragikuma és komikus helyzetei olyan természetes módon simulnak egybe, ahogyan azt az író gyermekként átélhette valaha.

*

Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja Oroszheggyel és Varsággal is határos. Tamási Áron fivére, Tamási Gáspár (1904-1982) a Vadon nőtt gyöngyvirág119 című visszaemlékezésében ugyancsak számos alkalommal felidézi a jellegzetes népi táplálkozási szokásokat. A közös gyermekkorra vonatkozó, a népélet sajátosságait is bemutató emlékek a XX. század elejére vezethetők vissza.

A madarászás, a hal- és rákfogás a kislegények nyári foglalatossága volt:

„... amíg tartott a vakáció, mindenhova ketten mentünk: szántani, favágni, pil- lancsfogni, madarászni, halat-rákot fogni.”

„... s ahogy jöttünk, elértünk egy Bükkfa nevű dűlőbe, amely teli volt irtó nagy cserefákkal. Ott volt a varjak s a csókák, vadgalambok és seregélyek hazája. Én ezt a

119 TAMÁSI Gáspár 2005. 19, 21-22, 24, 35-36,47, 52, 67-68, 275, 277-281.

142