Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
A sokszínű erdélyi és a székelyszentkirályi konyha
A szegény ember életében ünnepszámba ment az, ha hús került az asztalra. Amikor az erdőből hazatérő apa egy vadnyulat vitt haza, nem mindennapi jókedvvel fogadta a kislegény: „Én örömömben még a lábfájást is elfelejtettem, s csak megszöktem magam, és elkiáltottam kétszer is: - Nyulat eszünk! Nyulat eszünk!” A kislegénynek pedig el kellett sajátítania „a nyúzás mesterségét” is. Amikor elkészült a „nyúlpecsenye”, egy- egy jó darab kenyeret kanyarintottak mellé, és a bicskával falatozni kezdtek. „Rá kútvi- zet ittunk, s ki voltunk békülve magunkkal.” A kislegényt az apja elszegődtette erdőpásztornak a bank erdejébe, ami fenn volt a Hargitán. Az édesanya kenyeret sütött, és feltarisznyálta fiát az útra: „Volt ott a főző- s a sütőedényeken kívül két nagy kenyér; egy fél véka puliszkaliszt; túró, jó nagy borítóval; egy fazék szilvaíz; só és oltóanyag a tejhez; gyertya és lámpa, belé való olajjal együtt; egy rossz katonaköpönyeg takarónak; egy üveg erős pálinka buzdításra; s egyáltalán minden, amit csak meg tud járni az anyai ész.” Még egy kecskét is adtak hozzá, hogy legyen, ami tejeljen, és két tyúkot is hozzátettek, hogy a tojás is meglegyen fenn neki a Hargitán. Az édesanya egy vasárnap meglátogatta fiát a Hargitán, ünnepi ebéddel kedveskedve neki: „Anyám tyúklevest hozott nekem egy kantáros fazékban, s azt mindjárt oda is tette a tűzhöz, hogy felmelegítse. Éppen vasárnap lévén s délidő, így akart nekem tyúk- húsleveses ünnepet szerezni. El is gondoltam, hogy milyen is, istenem, az édesanya: eljött az étekkel ilyen messzire is a gyermeke után...” Sokféle rangú-rendű ember megfordult a hegyen Ábelnél, aki a kivágott fa őrzésével és eladásával volt megbízva. Arra tévedt néhány „barát” is, akik a „tarisnyában” magukkal vitt „elemózsiát” elővették, és nagy buzgalommal megterítettek maguknak: „tepertyűs pogácsa, sajt és mosolygó sárga gyümölcsök” kerültek az asztalra, majd a „páter-gvárgyián” csendben, mintha fohászkodott volna, így szólt: „Csak az a miénk, amit megeszünk!” - az étel iránti megbecsülését kifejezve. Egy másik alkalommal az atyai házból érkezett küldemény. Ábel édesanyja megbetegedett, és komaasszonya süteménnyel kedveskedett neki. Ám azt az édesanya a hegyen nélkülöző fiának küldte fel egy falubeli emberrel: „Megtapogattam a tarisnyát, s bizony öröm futkosott fel az ujjaimon. Mert egy kisded, de egész kenyeret éreztem ki belőle s még egyebeket. Nem állhattam meg, hogy ki ne bontsam abban a szent helyben, s hát túró és szalonna és öt darab jókora csigarétes is volt a kisded kenyér mellett. A rétesek kiváltképpen meglelkesítettek.” Ám „az anyai szív réteseit” a legénykének el kellett rejtenie az esetleges illetéktelen ember szeme és keze elől: egy nagy fa odva volt erre a legalkalmasabb. A hegyi „kalibában” élő pásztorember évszázadok óta a nagy fák odvát használta trezarnált helyként pénze vagy értékes élelme számára. Azután, ha a szükség úgy hozta: „... odamentem az odvas nagy fához, és nyugodtan evéshez láttam a hazaiból. A testemnek jó kedve s étvágya lett volna, de a lelkem ismét sírni kezdett, mihelyt megláttam a réteseket. [...] így ültem a földön, hátamot a nagy fának vetve s az ölemben a sok tápláló hazaival.” A hegyek között a szükség néha még arra is rávitte a szegény embert, hogy a sasmadár húsát fogyassza el éhsége csillapítására. A román Surgyélán, aki egy időre Ábel tanyájára vetődött, erőszakkal vette rá a legénykét arra, hogy a sas húsából egyen. Ábel 141
