Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
A sokszínű erdélyi és a székelyszentkirályi konyha
ejtegette a fejét. A lehulló zsírcseppek kicsi lángot vetettek a tűzön. Pirult, barnult, kunkorodott az étel, s a rókánk éhesen leste a bokorból.” A bárányflekken ünnepi étel, melyet Bence négyhetüs báránykából készített: „Bence maga végezte a flekkensütést, és kitűnő káposztacikát szerzett melléje. Ha csak ránézett, hízott tőle az ember.” Archaikus hústartósítási eljárást idéz fel a vékonyra felszeletelt, besózott, felfűzött, füstölt és szárított tinóhús elkészítése kapcsán: „Utasítása szerint minél vékonyabbra felszeleteltük a húst, és besóztuk. Kősónk volt bőven, egész esztendőre való. Arra elé, ami kötél, istrángféle volt a háznál, s felfűztük a húst. A köteleket két fa között a hússal kifeszítettük.- No, most gyenge tüzet alája! így füstöltük, szárítottuk napokon keresztül. Hol én őriztem, hol Bence éjszakánkint, mert akkor mertünk tüzet tenni. Élni azonban jól éltünk. A legjobb falatokat félretettük, elrejtettük a jó hideg, északos veremben, s éjjel-nappal zabáltunk.” A parázs fölött nyárson sütött őzhús elkészítésének tudománya is a kisujjában volt: „Bence szinte dajkálta a végrehajtót, megtanította nyársat faragni, hogy kell megtűzdelni szalonnával az őzhúst, s a szén fölött lassan forgatni.” * Tamási Áron (1897-1966) Ábel a rengetegben című regényének színteréül Csíkcsicsót és a környező hegyek világát jelöli meg, ám kimondatlanul mégis szülőfaluja, Farkaslaka vidékén játszódik, hiszen gyermekkori élményei ide kötik a legerősebben. A regényben az író a XIX- XX. század fordulójának székely népéletét idézi fel, a székely emberek mindennapi életét ábrázolva. Természetesen szó esik az étkezések sajátos alkalmairól is, ám nem a néprajzkutató szakértelmével megközelítve, hanem az élet- és az emberábrázolás részeként.118 Hiszen az evés-ivás nemcsak hétköznapi létszükséglet, hanem az ember érzelmi életének is fontos részét képezi. A „székely néplélek” mindennapi rezdüléseinek sorában az író hitelesen ábrázolja az életnek azokat a történeteit is, amelyeket egy néprajz- kutató talán soha fel sem fedezhet. A regény egy jellemző élethelyzettel kezdődik, egy székely család életkörülményeit bemutatva. A családfő közbirtokossági erdőpásztor, aki fenn lakik az erdőn egy „kalibában”, és akkor jár haza, ha elfogy az elesége. Akkor az asszony ismét „feltarisnyálja”, és visszamegy az erdei szállásra. Az első jelenet az apa erdőről való hazaérkezését a legényfiával folytatott párbeszéddel eleveníti meg, nevelő célzást téve arra az erkölcsi elvárásra vonatkozólag, ahogyan a messziről hazatérő családtagot illik fogadni: „De azért, mikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e vagy nem ihatnék-e valamit?” 118 TAMÁSI Áron 1977. 7, 10,15-16, 18-20, 30, 50, 73,132-133,137-148, 161, 176. 140
