Kerekes Ibolya: A csíki cserge - Libelli Transsilvanici 5. (Kecskemét, 2008)
Áztatás, mosás, szárítás
tehát, maguk alá tették a gyapjúval teli zsákokat, s indultak vissza a faluba. A hazafelé vezető utat végigénekelték, a hegyek pedig visszhangozták az énekszót. Az 1960-as évek elejétől - a kollektivizáláshoz köthetően - megváltozott a nyírás helye és ideje. A juhtartás a szocialista időszakban is megmaradt, a családok viszont nem tudtak már hátramenni a havasra, ezért eltűnt az Orbán-napi közös nyírás és az azt követő ünneplés. A gazdák otthon nyírtak, saját elfoglaltságuktól függően választva meg az időpontot. Napjainkban továbbra is leginkább otthon nyírnak. Februárban, hidegebb esztendőben március első napjaiban kerülnek kézbe a juhnyíró ollók, hogy mire elcsapják a juhokat, már legyen valamennyi sarjúdzott gyapjúk, ne fázzanak meg a havason. A XX-XXI. század fordulóján, az esztenagazdaságok megújulásával a csíki falvakban is feléledt a havasi juhtartás rendjének egyik kiemelkedő mozzanata, a juhlátogatás, esztenalátogatás, vagyis az esztenára felhajtott állatok közösségi felkeresése.18 A juhbíró hívására húszan-harmincan szekérrel, traktorral, autókkal mennek föl a közösség esztenájára. A látogatás célja elsősorban a tejbemérés, de aki nem nyírta meg otthon az állatait, az ekkor pótolja. Ilyenkor levágnak egy, a pásztor által felajánlott bárányt, és juhpaprikást főznek belőle. A régi hagyományoknak megfelelően a bárányért cserébe a bíró egy fazékban legalább ötven töltelékes káposztát visz a pásztornak. Aztatás, mosás, szárítás A csergének szánt gyapjú mosásával mindig megvárták a júniusi, júliusi melegebb idők beköszöntőt, amikorra a patak vize meglangyosodott. Egy szép, meleg napon az asszonyok előszedték a zsákokból a gyapjút, átnézték, kiszedegették belőle a nagyobb piszkokat, szénát, szalmát, ganés bogokat. Kisebb darabokra tépték, hogy a mosáskor majd könnyebben bírjanak vele. A ház udvarán langyos vízbe áztatták, néhányszor átdörzsölték, hogy a zsír, piszok hamarabb felpuhuljon, kioldódjon belőle. Volt, aki esővizet fogott reá, mert annak lágy vizében még hamarabb tisztult, puhább lett a gyapjú. Ügyeltek arra, hogy a víz napközben nehogy reáhüljön, mert akkor a zsír visszatapadt a szálakra. Ezért ha kellett, tűzhelyen melegített vízzel langyosították meg az áztatóvizet. Ezt aztán nem öntötték ki azonnal, mert ennek síkos, lúgos, lanolinos levében tisztultak igazán jól az elpiszkolódott gyapjúholmik, posztó dolgok, tarisznyák, harisnyák, gyapjúlepedők, takarók, csergék. Hamar híre ment, ha a közelben valaki zsíros gyapjat készült áztatni. Ilyenkor más asszonyok is odakéretőztek, hogy a maguk gyapjúholmiját odavihessék, a zsíros gyapjú vizében kimoshassák. Ennek a víznek aztán már különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak, általában a patakba eresztették. Voltak, akik a ganéjdombra, vagy a pali ágra (a kert füves, kaszálónak hagyott részére) öntötték, mert a jó zsíros víztől a fű is szebben nőtt.19 A kiáztatott, átdörzsölt gyapjút még aznap délután, esetleg másnap délelőtt vitték le a patakhoz. A vízben kialakított gübőbe beleállították a mosópadot, lábához kosarat kötöttek, hogy abba dobhassák a mosás során leszakadó kisebb darabokat. 18 Vö. SZEBENI Géza 1962. 82. 19 Vö. SZENTIMREI Judit 1978. 147-148. 9
