Kerekes Ibolya: A csíki cserge - Libelli Transsilvanici 5. (Kecskemét, 2008)
Nyírás
elveszítette ugyan (szerepét a paplan vette át), de lakásdíszéként számos otthonban találkozhatunk vele a XXL század elején is. Nyírás A juhtartás egyik fontos haszonvétele a gyapjú.8 Feldolgozásának rendjében egyes mozzanatoknál falvanként, sőt falurészenként előfordulhattak különbségek, de maga a folyamat az egész Csíki-medencében egységes képet mutat.9 A Csíki-havasokon május közepéig meglehetősen hidegek az éjszakák, ezért a hagyományosan Szent György-napon (április 24.) felgyújtott juhsereg téli, vastag bundában vonult föl a havasi legelőre.10 A vastag gyapjú segítette a fagyok átvészelését, ám a hidegek elmúltával igyekeztek minél előbb megnyírni a juhokat. Egyrészt, mert vastag bundában könnyebben megrühösödtek, másrészt a meleg elleni védekezésül kezdtek volna megvetkezni, szőrüket elhullatni. A juhnyírás hagyományos ideje — Erdély más részeihez hasonlóan - Csíkban is május végén, leginkább Orbán napján (május 25.) volt.11 A falvak öregjeinek emlékezetében még mindenütt élénken élnek az Orbán-napi havasi nyíró élményei. A reggeli fejés és az állatok ellátása után a havasi legelők felé vezető út mentén, az esztenabíró által meghatározott helyen és időben találkoztak a családok. Szekerekkel mentek fel az esztenára. Mivel mindenki elsősorban a maga juhait nyírta, és egy adott időre el kellett készülniük a munkával, ha szükséges volt, a férj és feleség a gyerekek mellett felnőtt segítséget is vitt magával a nyírőbe. A néha két-két és fél órás úton jócskán megehültek, ezért érkezéskor először a tarisznyák kerültek elő. Ettek az otthonról hozott kenyérből, túróból, szalonnából, s a pálinkát is „megkóstolták”. Amikor a déli fejésre megérkezett a sereg, akkor kezdődhetett a nyírés.12 Füljegyek alapján a családok kiválasztották a seregből a maguk juhait. Mindenkinek megvolt a szokása, hogy az állat hasán vagy hátán kezdi a munkát. Aki a hasán, az lefektette a juhot, egyik kezével az ajakát szorítva földre nyomta a fejét, másik ke8 THIERING Oszkár 1925. 19-23. 9 A juhtartó családok kisebb-nagyobb esztenagazdaságba, (esztenaközösségbe, esztenatársulatbá) szerveződtek, egyéni tulajdonban lévő állataikból közös juhnyájat hoztak létre. A gazdasági együttműködésnek ez a formája Erdély egész területén ismert. Az esztenagazdaság élén az esztenabíró állt, akit tagjai közül választott a közösség. Feladatai közé tartozott a különféle hivatalos fórumokon saját közösségének képviselete, érdekérvényesítése, pásztorok fogadása, a legeltetés figyelemmel kísérése, a tejfeldolgozás és a tejtermékek elosztásának szabályozása, a szükséges közösségi munkák megszervezése, lebonyolítása. Egy faluban több ilyen társulás is működhetett. Szerveződésének alapja általában az adott település hagyományos közigazgatási egysége, a tízes volt, de előfordulhatott, hogy a falu egyéb területi egységei, illetve rokonsági kapcsolatok révén alakult juhtartó közösség. Vö. PALÁDI-KOVÁCS Attila 2001. 613-614.; BÁRTH János 2007. 75-78. 10 Az erdélyi juhos gazdák jobbára cigáját tartottak. A sereg összegyűjtését mágikus cselekedetek is kísérhették. Az egyik bánkfalvi asszony elmondása szerint ők láncot kötöttek a kapu alsó részére, közepébe ollót szúrtak. Ezen léptek át a juhok, miközben „ Isten vigye szerencsésen, s hozza vissza szerencsésen! Óvja meg a bajtól!" szavakkal szentelt vizet hintettek az állatokra. Más olló helyett fejszét említett, hogy az állat lába erős legyen, illetve, hogy kerülje a baj. Volt, aki zöld ággal hajtotta ki a kapun állatait, hogy jól szaporodjanak. Vö. BÁLINT Sándor 1977.1. 308. 11 Vö. SZENT1MREI Judit 1972. 157.; NAGY Ödön 1992.26-27. 12 Az emlékezők többsége a déli fejéssel egy időben zajló nyírásról számolt be. Előfordult olyan esztenaközösség is, ahol a fejés befejezése után kezdték nyírni a juhokat. 7
