Kerekes Ibolya: A csíki cserge - Libelli Transsilvanici 5. (Kecskemét, 2008)
Nyírás
zében a juhnyíró ollóval a hasától indulva haladt körbe. Hajói sikerült, egyben teríthette ki a gyapjút. Aki a hátán kezdett, az a lábon álló juhot fogta meg erősen, előbb a gerinc vonalán haladt végig, majd a jobb és bal oldaláról külön-külön nyírta le a gyapjút. A munkához kétféle ollót használtak. Az egyik típust főként helybeli kovácsok készítették, a másik, ún. csattanósat cigányoktól vásárolták, később mindkettőt boltból szerezték be.13 Különösen a csattanós olló használata kívánt ügyességet. Vigyázni kellett ugyanis, hogy a felső él mindig az alsó elé kerüljön, máskülönben az élek eltávolodtak egymástól, s ahelyett, hogy a gyapjút nyírták volna, az állat vagy épp a nyíró bőrét csíphették ki vele. Mivel a juh könnyen szökött, lefogásában a gyerekek is segédkeztek.14 Nyírás után színenként elkülönítették a gyapjút. Tartottak ugyanis a fehérek mellett fekete vagy vörösesbarna színű juhokat, hogy ezek szőréből fekete, szürke, ill. barnás árnyalatú fonalat fonhassanak.15 16 Külön-külön összecsongolyították, a magukkal hozott zsákokba jó szorosan betűrték a frissen lenyírt gyapjút, és gondosan bekötötték a zsák száját. Egy-egy zsákba öt-hat állat gyapjúja is belefért. Ezekben a zsákokban tárolták aztán a gyapjút mindaddig, míg el nem érkezett a mosás ideje. Ily módon igyekeztek távol tartani a molyokat, mivel azok nem szeretik, nem eszik a piszkos, ganéjos zsíros gyapjat. Aki a nyírók közül egy kicsit elmaradt, azt a többiek kisegítették, mert a közös ebéd, és a mindenki által várt majálisszerű vigasság csak akkor kezdődhetett, ha minden család befejezte a nyírást.70 Volt társulat, ahol ebédre is ki-ki a maga tarisznyájából élt, másutt készülettel voltak, az otthon már előzőleg megfőzött, szekéren magukkal hozott ételt (leginkább töltelékes káposztát, kalácsot) ették. Több helyütt volt szokás a közös főzés: amíg a többiek nyíriek, addig az adott közösség szokásai szerint meghatározott személyek - leginkább az esztenabíró és a pásztor felesége - az esztenán levágott juhból tokányt főztek a többieknek. A juhot a pásztor adta a magáéból a közösségnek, cserébe pedig az esztenabíró töltelékes káposztát és kalácsot vitt a pásztor családjának a közösség nevében. Az ebédhez való pálinkáról szintén a bíró gondoskodott. Ebéd után kezdődhetett a vigasság. Előbb csak beszélgettek, énekeltek, majd a párok összekapaszkodtak, s a maguk énekére táncoltak. A férfiak a pásztor szállásának tűzhelyéről kormot szereztek, azzal kergették meg, s igyekeztek összekenni az asszonyokat, nagyobb lányokat, akik nagy sikongatás közepette próbáltak menekülni. Válaszul ők is megkergették, vízzel locsolták le a férfiakat.17 A gyerekek ezalatt cekapecceztek (Utolsó pár előre fussl-t játszottak), fogócskáztak, s különféle dobálós játékokkal szórakoztatták magukat. A havasi vigasság nem tarthatott túl sokáig, hiszen időben haza kellett érni az állatok ellátására, az esti teendők elvégzésére. Szekerekre ültek 13 Vö. TAGÁN Galimdsán 1939. 233. I. tábla 2. ábra.; SZENTIMREI Judit 1981. 193. 14 Ez általában az állat erős megfogását jelentette, de lehetett főidre szorítás, a lábak összekötése, illetve cüvekhez vagy a kosár oldalához való kikötés. Tíz-tizenkét éves koruktól a gyerekek már maguk is nyírték a juhot. 15 Ez az elkülönítés a gyapjú feldolgozása során mindvégig megmaradt. Külön áztatták, mosták, tépték, fonták a fehér, a fekete és a vörösesbarna színű gyapjút. 16 Vö. TAGÁN Galimdsán 1934. 105.; 1939. 231-233.; TIMAFFY László 1987. TAMÁS Károlyné- SÓFALV1NÉ TAMÁS Márta 1991.; Ujváry Béla 1993.; SZABADFALVI József 2001. 733. 17 Vö. HAJDÚ Farkas-Zoltán 1993. 99. 8
